Hallgatjuk a Yamada hangrendszert a NoSpace-ben Bognár Csabával, és ennek kapcsán gondolkodtam el a hangzással kapcsolatos alapélményeimről. A saját, meghatározó élményeimen keresztül akartam megközelíteni azt, amit gondolok, mert ezek a meghatározó események hozzám tartoznak, és gazdagok értelmezési lehetőségben, sok teret engednek az emlékezésnek, a vizsgálódásnak. Kiindulópontok, és ilyenből nincs olyan nagy számban az embernek. Sőt, segítenek abban, hogy mások elméleteihez közel kerülhessek, vagy épp távolra helyezkedhessek azoktól.

Anyu hangja, és ennek női visszhangja a későbbi életemben.

Előénekes voltam Pannonhalmán, ami azt jelentette, hogy az ország egyik legnagyobb bazilikájában a liturgiákon mi énekeltük válaszos zsoltárok első sorait, valamint egyes énekeket – egy ideig hármasban egy másik, 17-18 év közti fiú, jómagam és Áment Lukács atya. Majd miután a másik fiút eltanácsolták az iskolából (olyat csinált, amit szinte mindenki, de őt rajtakapták), már csak ketten maradtunk Lukács atyával. Ez azt jelentette, hogy az óriási térben a hangunk mások elmélyülését segítette elő, közelkerülésüket önmagukhoz, esetleg egy szakrális élményhez. Szerénységre intett, a kicsinységemet mutatta meg, ennek ellenére az egész bazilikában jól lehetett hallani. Ez a szakrális vágyakkal rendelkező ember hangja volt, ekkora térben óriási a kitettség, valóban nádszál itt az ember, egy éneklő nádszál, ha lehet ilyet mondani.

A gimnáziumi években nem találkoztunk a mindennapokban lányokkal, csak igen idős apácák és egy-egy tanárnő képviselte az úgynevezett szebbik nemet. Később, budapesti bolyongásaimban biztos pont lett az ELTE Bartók Béla énekkara, ahova októberben jelentkeztem, ha jól emlékszem, és első alkalommal már rögtön Bach h-moll miséjét próbálta a kórus, hiszen ők benne jártak a folyamatban. Letaglózott ez az élmény, a női és férfi hangok ilyen közelsége, a harmóniák – először nem is tudtam megszólalni, emlékszem, örültem annak, hogy ülünk, és nem kell hanyatt esnem a meglepetéstől. Gyakorlatilag testi élményt tapasztaltam meg. Később az énekkarban alakult egy kis kamarakórus, mellyel többek közt Allegri Miseréréjét énekeltük. Itt Mesterházi Gábor (tenor, abszolut hallással) figyelmeztetett arra, hogy alulintonálok, onnantól 'mesterségesen' figyeltem arra, hogy érzésre kicsit felülintonáljak, úgy lesz esély arra, hogy jó legyen a végeredmény. Tehát fontos volt, hogy jelezze nekem valaki tiszta kommunikációval a problémát, én pedig ne megsértődjek, hanem dolgozzak a megoldáson.

(Nem említem a víz alatti hangzást, a patakcsobogást, a balatoni szelet, a tűz pattogását, a metró zaját, a különböző személyautók jellemző hangzását, etc.)

Az utolsó óriási élmény a hangzás kialakításában való részvétel után a képzelet szerepére mutat rá. Pilinszky Jánosról köztudott, hogy nagyon szerette a klasszikus zenét. Olvastam róla valamikor, talán Kocsis Zoltán írta, hogy Bach h-moll miséjét (esetleg valamelyik Bach-passiót???) táskarádión (Szokol?) hallgatta. És nem akadt fenn a hangzás minőségén, ő másképp hallotta a darabot magában. Nos, ez a másik fontos tulajdonságunk, hogy kiegészítjük a hallottat a belső hallásunkkal, persze csak azt halljuk, amit el tudunk gondolni. Olyan ez, mint amikor olvasunk: beleképzeljük magunkat az olvasott világba. (Szemben a megfilmesített könyvekkel, ahol nem marad helye a fantáziának.) Sehogy sem találom, hol olvastam ezt a sztorit.

A hangzás a térhez tartozik, a közös, a közösségi terekben a közösséget formálja. Az élő zene legtöbbször lehetetlen, a fantáziát kizárhatjuk, az leginkább meghitt környezetben, magányosan jön, aktivizálódik. Fontos mégis, hogy egyedül is jól legyen benne az ember, akár a zenére kíváncsi, akár a gondolataiban mélyedne el, de csoportokban is szeressék, lehessen ott beszélgetni. Legjobb, ha olyan, mint a természet. 

Kazuhiro Yamada Kannon hangrendszerének egy látványos eleme 
– és itt egy írás arról, mi is a Kannon a japánoknak