Az állatok szenvedésének és tárgyakként való kezelésének, valamint haláluk előtti ártatlan tekintetüknek a bemutatását minden filmben indokolatlannak és olcsó, ócska hatásvadászatnak tartom. Nem más ez az Enyedi Ildikó filmjében sem. (Még a Sátántangóból is kihagytam volna a "macskás" jelenetet.) Fölösleges volt a marhák bemutatása, ha már egyszer mindenképp vágóhídon akarta játszatni a szereplőket, akkor sokkal erősebb lett volna a film, ha nem mutat szenvedésre váró állatot, nem mutatja a halálukat, az azokat okozó eszközöket, és nem mutat olyan tereket, melyeknek ezekhez a folyamatokhoz közük van. Félreértés ne essék, túlzásba nem viszi ezeket, és az első negyedórában lezavarja az ilyen jeleneteket – abból, ami utána következik, ami általános érvényűvé tágítja a történetet, egyértelmű, hogy a film játszódhatott volna bármilyen irodaházban, bármilyen üzemben vagy gyárban. Tehát nélkülözhette volna az általam kifogásolt jeleneteket. (És akkor az érzékenyebb lelkű nézőket nem riasztja el azonnal.)

A film sztorija szerint szerelmi történet, ráadásul feltehetően a „beteljesülős” fajtából. Egy nehezen kapcsolatot teremtő nőről (Mária) és férfiról (Endre) kiderül a telepen belüli pszichológiai vizsgálatból, hogy ugyanazt álmodják, minden éjszaka szarvasokként ugyanazokan a jelenetekben találják magukat, mint a másik. A pszichológus hangsúlyozza, hogy ilyen nincs, és a főszereplő férfi egy pillanatban elnézést kér, mondván, hogy bizony, becsapták. Ezt én úgy fordítanám le magamnak, hogy ők egymásnak teremtettek, ami csoda számba megy. A kapcsolatteremtés nehézségei, a mégis létrejövő viszony megvalósulásának módja lenyűgöző, minden dicséretet megérdemel érte a film, különösen a főszereplők és a rendező.

A legfeltűnőbb Mária alakja, aki képtelen az emberi kapcsolatok létesítésére, már gyerekkorában is pszichológushoz járt, s ugyanahhoz látogat el felnőttként is problémáival. (Kiváló jelenetek ezek is, nagyon emberi reakciókat mutat, ahogy zavarba jön a "doki", aki feladata szerint javítana páciense állapotán, eltanácsolni nem tudja, de igazából csak már-már atyai szeretete az, amit adhat.) Viszont épp ez a Mária az, aki úgy sóvárog a szeretetre, a másik emberre, hogy egy szuicid folyamatot is megszakít annak hatására, hogy Endre hívja. A másik ember annyi titkot rejthet számunkra, annyi titok lebbenhet fel rólunk, üzeni a film, hogy ezért érdemes mindent feladni.

Ebből a szempontból tudom értelmezni a film végét is. A szerelem beteljesülése után sem Mária, sem Endre nem álmodik. Azonban a reggeli során Mária észreveszi a morzsákat, melyeket Endre a kenyér törésekor az asztalon hagy. Endre is észreveszi, ahogy Mária összeszedi a morzsákat, és letisztítja az asztalt. Ez lehet egy kényszeres tisztaságmániás reakciója, mely a hosszú távú együttélést tönkreteheti, de lehet annak a megnyilvánulása is, hogy egy szarvasünő és bika élete az erdőben csodás álom, de az emberi élet legegyszerűbb jelenvalósága is olyan komplexitással bír (észreveszem, hogy mit vesz észre a másik, és mindebből mi következhet), hogy azért cserébe azt is elfogadhatjuk, hogy nincsenek álmok. A kérdés az, hogy ennek a felismerése, az elfogadás módja, az egész megélése szeretetteli-e, vagy fásultság, unalom jellemzi inkább. Szeretném úgy látni, hogy a fiatal Mária tétova kíváncsisága a másik ember iránt, a már nem középkorú Endre felvillanyozódása pozitív kicsengésű, történetük bárkivel megeshet, két irodai munkás, gyári alkalmazott, eladó közt – akár még egy vágóhídi minőségellenőrző és gazdasági igazgató közt is.