2017. 03. 10.
Nem csak trükk
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem csak trükk

A lány a vonaton cselekménye nagyon kevés kulissza közt zajlik, egy kamaraszínházban elő lehetne adni. A szereplők nem szupermenek vagy szupervumenek – teljesen hétköznapi emberek. Problémák a gyerek, család, szerelem, alkohol négyszögében – nem túl vonzó. Paula Hawkins mégis megmutatja, hogy szinte elviselhetetlen feszültség teremthető ilyen szűk világban is, és a szereplők gondjai-bajai közül több is okozhat mindennapi fejtörést rengeteg olvasónak.

A történéseket három nő – Anna, Megan és Rachel – naplószerű belső monológjából ismerjük meg. Az E/1-es előadásmód nyers és őszinte tudást ad át a női pszichéről, annak három különböző megmutatkozásáról. Egy könyv, amiben egy szereplőt sem szerettem meg. Krimi, tele olyan történéssel, melyeket a saját életemben nem kívánok, mégis jelentős világismeretet ad a saját életemre vonatkoztatva is. Szeretőként egy nő hübrisze például megnyilvánulhat abban, hogy örül neki: a férfi elhagyná érte a feleségét (és nem az érdekli, hogy el is hagyja, csak a lehetőség). Természetes módon lép szexuális kapcsolatba egy nő egy másik férfival akár a terhessége ellenére is, ha nem kapja meg a megfelelő figyelmet. Egy idő után nem lehetett letenni. A férfiak pedig a legkegyetlenebb dolgok elkövetésének súlyát is áttolják arra a nőre, aki kiváltja belőlük azokat.

Ha egy bűvész bemutat egy trükköt, akkor tudom, hogy van benne valahol egy trükk, és meg is tudná mutatni, hogy hol – mégis, azt az illúziót kelti bennem, hogy a fizika törvényei nem vonatkoznak rá. A jó krimi is ilyen: tudjuk, hogy lesznek benne trükkök, méghozzá minőségiek. Minden információ birtokába kerül az olvasó/néző viszonylag hamar, majd a szerző bolondját járatja vele, hol erre gyanakszik, hol arra, mígnem a végén valami kiderül, s a fejéhez csap, hogy hiszen ennek a megfejtéséhez már milyen régen rendelkezésre áll minden információ… A gagyi trükk olyan, hogy a nyomozó birtokában van valamilyen tudásnak, amit nem árul el az olvasónak. Szpojler innentől. Ha jól olvastam, itt a könyv vége felé derül ki, hogy a gyilkos és az áldozat szexuális kapcsolatban állt egymással, korábban nagyon-nagyon nehezen lehet rájönni erre. Annak ellenére ekkor derül ez csak ki, hogy dátummal ellátott részeket olvasunk, sokszor három különböző tálalásban is egy-egy napot. És meg meri tenni velünk a szerző, hogy az ismétlődő találkozásokról, azok jellegéről nem beszélteti a szereplőjét. Vagyis elhallgatja az olvasó elől a legfontosabb tényeket. Így könnyű…

Egy ízlésbeli kifogásom a másik. A naplószerű belső monológok – a fordítás alapján mondom – teljesen egynemű nyelven olvashatók, nem lehet igazán elkülöníteni a szereplőket, ha elfelejtjük, melyik név áll a fejezet élén, akkor bele is gabalyodhatunk… Azonban az E/1-es elbeszélés miatt azt feltételezzük, hogy ezeket leírják. Egészen addig, amíg az áldozat egyszer csak leírja, hogyan teszik el láb alól. Ekkor az olvasó minimum megütközik, és megkérdi magától, vajon ennek akkor mi értelme van. Az van, hogy addig követjük a tudatot, amíg él a szereplő? És honnan értesül a könyv az elbeszélői tudatokban zajló folyamatokról, ha nem azok az emberek írják le?

Kínzó dramaturgiai és narratológiai kérdések, melyeket a szerző egy jó szerkesztővel könnyedén orvosolhatott volna. És ezek ellenére nagy élmény a könyv, sokat elmond rólunk. Kemény kezű szerkesztőt kívánunk minden jó írónak, ez a mai nap posztjainak tanulsága, lásd Szélhámos Budapest című könyvről írottat is.

Paula Hawkins: A lány a vonaton, Fordította Tomori Gábor, Budapest, 21. Század Kiadó, 2015

Paula Hawkins: A lány a vonaton


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés