2010. 12. 30.
A meztelen igazság. Pajzán irodalmi térkép a reneszánsz Európáról. A Reneszánsz Magazinnak írtam
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A testiség felfedezése nem reneszánsz találmány. Az újrafelfedezés annál inkább. Míg az antik ember számunkra elképzelhetetlenül szabadon sétált az erotika erdejében, a reneszánszban ez egészen más, bátrabb és intellektuálisabb kalandot jelentett: a szabadságfok, a szókimondás, a határok feszegetésének próbája is volt egyben. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy a pajzán irodalomnak, eme huncut árunak az útvonalát berajzoljuk Európa térképére.
 
Hihetetlenül szabados kép alakul ki a görögök és rómaiak szerelmi életéről a ránk maradt irodalmi, képzőművészeti és filozófiai munkákból. Plasztikus Platon Lakomájában Arisztophanész története az ember kialakulásáról: az általa felidézett mítosz szerint kezdetben a férfi, a nő és a „férfinő” létezett, négy-négy kézzel és lábbal, valamint két-két fejjel. Amikor az istenek hatalmára tört, azok kettészelték és felegyenesítették. Így a nőből két nő, a férfiból két férfi, a „férfinőből” férfi és nő, s a találkozások során ezek a részek azóta is folyton újra és újra egyesülni akarnak.
 
Ezek után nem tekinthető véletlennek, hogy az ókori Görögországban a vallási eseményeken egész tömegek veszítették el a fejüket. A férfiak művelt hetérákkal, hárfás lányokkal és olcsó pornékkal, valamint a fiatalabb fiúkkal egyaránt rendszeres testi szerelmi kapcsolatot ápoltak. Olyannyira jellemző volt ez a nyitottság, hogy Plutarkhosz szerint a nagy államférfi, Szolón egy alkalommal kötelezte a férjeket, hogy havonta háromszor a feleségükkel is háljanak.
 
Zeusz fiúkat és lányokat hódított meg − egyaránt kedvtelve mindkét nemet −, Párisz Helenét rabolta el, amiből Trója megtámadása következik, Odüsszeuszt bolyongásai során pedig több nő is magának akarta… Szinte napokig lehet sorolni az ókor szexualitástól sem mentes szerelmi történeteit. Ezeket a történeteket az évezredek során költők, írók, festők és szobrászok sokasága mesélte el újra és újra: Aphroditénak és Erósznak a művészetekre tett hatását nem lehet eléggé méltatni.
 
Erotika az antikvitásban
 
A számtalan görög költő közt feltűnik Dioszkoridész, aki a női szerelmi öröm csodáját az elsők között fogalmazta meg versében Krisztus előtt a 3. században.
 
Széttárult Dórisz rózsája fölizzva az ágyon,
         s istenné avatott isteni szirmai között.
Karcsú lábával derekam koszorúzva feszült rám,
         Küprisz harcában percre sem lankadozott.
Hogy mozgatta ölét! A gyönyörtől látni se látott,
         és remegett szeme, mint ősszel a nyárfalevél,
míg kialudt a fehérlángú láz; s Dóriszom akkor
         elbágyadt testtel nyúlt el az ágytakarón
 
                                      (Csehy Zoltán fordítása)
 
 
Ám Anakreón, aki a leszboszi lányokat űzte, őt is megelőzte. Ez a görög sziget Szapphó miatt is híres, no persze azért, mert itt közösen készültek fel annak idején a lányok házasságra, a férfiszem elől szigorúan elzárva. Anakreón a szeretet és a gyűlölet egyidejű, őrjítő megszállottságáról írt, csakúgy, mint később a római Catullus, aki Lesbiájára töretlenül vágyott. A nemes Horatius is olyan szókimondó volt olykor, hogy szinte nem is filozófiai gondolatnak véljük, mit is ért ő valójában arany középút alatt.
 
Honfitársa, Ovidius A szerelem művészete címmel mai szemmel nézve olykor már-már pornografikusnak ható tankölteményt írt. Ám a legnagyobb pajzán hatást a későbbi Priaposzi versek című gyűjtemény gyakorolta, amit sokáig Vergilius fiatalkori alkotásának tulajdonítottak. (Priapus a termékenység istene, fallosz-szimbólum volt.)
 
Huncut középkor
 
Sok minden sajnos eltűnt a középkorban a pajzánság eme gazdag kultúrájából, s a történelem az erkölcsök változásával rengeteg becses szöveget is örökre megsemmisített. A felszín alatt azonban búvópatakként az udvari mellett az udvariatlan, obszcén költészet is jelen volt Európa literátus műveltségű országaiban még a középkorban is. A huncutság a népi, a polgári, de még az udvari irodalomban is tetten érhető, bár az akkori hivatalos írásbeliség elsősorban nem ezek feljegyzésére irányult, ám így is, német, francia, olasz földön több százra tehető a pajzán irodalom remekeinek száma, melyeket kézírásos gyűjtemények őriztek meg.
 
Szerelmes reneszánsz
 
A 2. században élt Ariszteidész Milétoszi történetek című, mára töredékekben fennmaradt erotikus novellagyűjteménye Lukiánoszra, majd Boccacciora hatott – a Decameron írója így a népi történetek vándormotívumai mellett szintén talált ókori példákat művéhez. Az angol Chaucer még Boccaccio életében járt Itáliában, s az olasz mester szövegei hatottak a Canterbury mesékre is. (Ez volt egyébként az első nyomtatásban megjelent angol könyv: a Christie's londoni aukcióján 4,6 millió fontért talált gazdára első kiadásának egyik példánya.)
 
Petrarca, az első igazán nagynak számító reneszánsz költő már tudatosan fordult az antik irodalom tanulmányozása felé. Szerelmes szonettjeit (Daloskönyv) olaszul írta. Versei pajzánnak nem nevezhetőek, rá sokkal inkább az udvari költészet és az elégikus antik előzmények hatottak, költeményei az elérhetetlen nő iránt érzett reménytelen vonzalom érzéséről szólnak.
 
Egy egész hagyomány épült erre a hagyományra (petrarkizmus). Balassi Bálint szerelmes költészete is elképzelhetetlen nélküle. Viszont nem csak a szabadosabb késői költemények, de már a Júlia-versek is túlmutatnak a petrarkizmuson, példa erre az alábbi két, kétértelmű sor, melyet épp sejtelemessége miatt sokan a legfinomabban erotikus reneszánsz magyar verssornak tartanak:
 
Testszín ruhájába aki őtet látja,
szép Venusnak alítja
 
Mediterrán vérmérséklet
 
Kicsit előreszaladtunk, de bocsásson meg az olvasó, ez is témánk sajátja. Megtorpanva újrakezdjük, visszatérünk még Itáliába, az irodalmi reneszánsz legnagyobb hatású központjába. A görög földeken ekkor már az oszmán birodalom terpeszkedett, sok művelt görög ekkoriban itáliai városokba menekült.
 
Sok antik szöveg, köztük pajzán irodalmi remekek is érkeztek ide, ahol amúgy is bőséggel voltak iratok. Az előkerült szövegek lelkes követőkre találtak, akik közül a legszabadabban Antonio Beccadelli 1426-os Hermaphroditus című kötete dolgozza fel a priaposzi hagyományt. Az ő néha erősen a trágárságig jutó szövegei óriási hatással voltak: egyesek nyilvánosan elégették a könyvet, mások, mint például Guarino Veronese, lelkesen ünnepelték, majd megtagadták.
 
Őrzi borát, lakatol Corvinus, zár, reteszel csak,
         Ám felesége lyukát nem lakatolta be, sőt!
Félti a bort nagyon is, bezzeg nem félti a puncit,
         Egy pina el sose fogy, míg hamar elfogy a bor!
 
A mi Janus Pannoniusunk is errefelé tanult fiatalon. Ferrarába, Guarino mester iskolájába járt, így nem véletlen, hogy hedonista verseiben visszaköszönnek a vaskos és pajkos témák is. Ursula muffjáról írt verseinek előzményei közt ott van Martialis tág Lydiája, amit Pacificus Maximus, Giovanni Aurispa és Beccadelli is többször feldolgozott. Janus nem kis büszkeséggel azt is megírja egy helyütt, hogy ő tizenöt menetet bír: nos, ezzel nem csak Martialist múlja felül, aki csak négyszer, de Catullust is, aki Ipsithillának azt ígéri: „az ágyban egyhuzamban kilenc tarka menetben jutsz a csúcsra!” (Csehy Zoltán fordítása). Ismeretes volt akkoriban egy Arisztipposz nevű hedonista filozófusról szóló történet is, akit egy hetéra azzal vádolt, hogy gyereke lesz tőle – aki tövisek közt jár, nem tudhatja, melyik tüske bökte meg, volt a válasz. Janus ezt a vándormotívumot az ő Szilviájával kapcsolatban írta meg.
 
Villon, Rablais és a franciák
 
Életvitelét tekintve talán Villon volt a legizgalmasabb reneszánsz szellemű költő. 21 éves korában mesterfokozatot ért el a Sorbonne-on, kiválóan ismerte az antik hagyományokat, különösen Vergiliust. Faludy György szerint franciául ő említette először a hellén és latin történelem nevezetesebb alakjait, de nem csak ezekre alapozott, amikor verseket írt a kurtizánokról.
 
Francois Rabelais Gargantua és Pantagruel című, óriási, a középkor és reneszánsz határán született szatírájában Villon mint szereplő van jelen, színészként él, és követi el vidám tetteit.
 
Malackodó angolok
 
Nem lehet kis kalandozásunkat Shakespeare nélkül zárni, aki nem csak nevében volt dárdarázó… Nemrég jelent meg egy angol kutató Malac Shakespeare című könyve, Pauline Kiernan statisztikája szerint a nagy klasszikus műveiben a férfi nemi szervre 87 különböző elnevezést használt, amit a későbbi korok ki-kihagyogattak.
 
A tudás összegyűjtésében a reneszánsz egyik legnagyobb mestere nem válogatott, minden korból, minden mitológiából szemezgetett, ha valamire szüksége volt. Egyik legellentmondásosabb drámája a Troilus és Cressida. Búcsúzóul ezt ajánljuk újraolvasásra mindenkinek. A trójai háborúban játszódó mű angol előképe Chaucer munkája. A két címszereplő ágyba bújik és biztosítják egymást az örök szerelemről. Cressidát viszont a trójaiak átadják a görögöknek, Troilus utána lopakodik a görög táborba, ahol látja, hogy Cressida Diomedésszel flörtöl.
 
Nos, valahogy így lopnak csókot egymástól írók és a költők is. Szövegeik, nem törődve az idő korlátaival, megérintik egymást, történeteik összefonódnak, ölelkeznek és megtermékenyítik egymást. Ezek az érintések pedig újabb és újabb műremekeket adnak a kíváncsi olvasónak.
 
A téma iránt érdeklődők figyelmébe különösen két könyvet ajánlok: Hárman az ágyban címmel Csehy Zoltán fordításában jelentek meg a görög és latin nyelvű erotikus versek igen szabados fordításban, Udvariatlan szerelem címmel pedig több fiatal műfordító tolmácsolásában élvezhető a korábban ekkora korpuszként ismeretlen obszcén középkori költészet.

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés