2010. 12. 21.
Monofil
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Már csak egy óra, és vége a hétnek. Kiváló időt jósolnak a meteorológusok. Még aznap este lehúznak Pistivel a Balatonra, szombaton hajnalban már horgásznak.

Hazamenetkor bankba küldték, ügyintézésre. Ki kellett vennie százezer forintot, és hétfőre elvinni a pénzt a munkahelyére. Meghatalmazás, bankszámlaszám, személyi igazolvány és lakcímkártya kellett, hogy elvégezhesse a feladatot. A fiókba lépve a biztonsági őr ismerősen köszöntötte, jelezte, hogy máris ő kerül sorra. Míg kitöltötte a készpénzfelvételi bizonylatot, megérkezett egy ember, akit a biztonsági őr még nálánál is kedvesebben fogadott, eleve kitöltött befizetési bizonylata volt, így megelőzte Zolit. Már negyed órája adogatta a pénztárosnőnek a fémpénzeit. Valamiféle bevétel volt, de inkább úgy tűnt, mintha egész nap koldult volna, különböző zacskókból kerültek elő az érmék. Mivel nem volt szék a bankfiókban, Zoli nem ült le, egyik lábáról a másikra állt, teljesen elfáradt, izzadni kezdett a bezártság és az előző esti berúgás miatt. Sietett volna már haza az albérletbe. A bankban egy magyar és angol nyelvű tábla mutatta, hol álljon, ha a pénztárhoz akar jutni. Stoptábla, melyen felirat figyelmeztet: kérik, a tábla mögött állva segítsen megőrizni a banktitkot. Kicsit megint elgondolkodott, hogy ő most, bár úgy tűnik, mintha csak itt állna, de a banknak dolgozik, mégpedig ingyen, mert épp megőrzi a banktitkot, amiért nem fizetnek neki. Unalmában a gyanús fickó szakadt ruháját és a pénztárosnőt nézte, majd a lába alatt a márványpadlót. Nem hagy rajta nyomot a cipője. Jól megy ezeknek a bankoknak. Sosem értette, miből telik nekik ennyire, hiszen neki és több ismerősének is csak arra szolgált a számla, hogy hónapról hónapra az oda érkező fizetését rögtön felvegye róla. Nem bízott abban, hogy másnap is ott találja a pénzt, inkább a szekrényében tartotta, míg el nem fogyott.

– Maga következik, jöjjön – szólította mosolyogva a pénztárosnő. A stoptábla mögül bizonytalanul odalépett, leadta a szükséges papírokat, még egyszer a nő előtt is aláírta a papírt: csak így hiszik el, hogy ő tényleg ő. A banktitok. Ahogy feldolgozták a kérését, észrevette, hogy a pénztárosnő bal kezénél egy radír és egy gumióvszer található egy átlátszó kis üvegtárolóban. Vajon miért tartja ott az óvszert a nő. Biztos a vicces kollégái adták neki. De miért nem teszi el? Ő elrakná, ne csámcsogjanak rajta. Miért kell közszemlére bocsátani? Elnézte a számítógépen matató nő arcát, melleit. Kicsit ugyan molett, de igenis kívánatos, kibuggyan, aminek ki kell, látszik rajta, szereti, ha szeretik. Zoli csuklott egyet. Szerencsére nem követte második az elsőt, így továbbra is zavartalanul bámulhatta, miként zajlik a banki munka. Bevillant neki, hogy talán azért van ott az az óvszer, hogy ha valaki megszólítja a nőt, azzal elmegy. Meg is kellene kérdezni, megvárhatja-e munka után. Mehetnének moziba. A család úgyis megvárja. Vagy sétálni. Kellemesen elbeszélgetnének, és majd csak kialakulna valahogy az a helyzet, ahol szükség lesz arra az óvszerre.

– Milyen címletekben kéri? – emelte Zolira a szemét a banki alkalmazott.

– Ő… Izé… Nekem mindegy, nem az enyém lesz.

– Jó, akkor adom húszasokban.

– Köszönöm.

Miután a pénzt leszámolták és a bizonylattal együtt átvette, borítékba rakta – elköszönt és hazament, otthon pedig betette az alsónadrágjai közé. Megvacsoráztak a gyerekekkel meg a feleségével, majd kikészítette a botokat, Pisti éjjel kocsival jön érte, keveset alszanak, mert tényleg korán kelnek másnap. Eszébe jutott a bankos nő: majdnem mindegyik nagyon szexi, néha még az öregek is. Nem értette, miért nem kérdezte meg, hogy megvárhatja-e. Ha jól reagált volna, akár horgászni is elvihette volna, Pisti beleegyezett volna – bár a felesége kombinált volna, meg a kocsiban nincs amúgy sincs hely, villant be hirtelen a gyakorlatias gondolat. Majd szomorúan arra következtetett, talán ugyanaz a vesztes hozzáállás dominált, ami miatt még mindig nem tart sehol sem az életben.

Nem baj, így is jó lesz a hétvége.

Pisti éjjel háromkor csöngetett, addigra Zoli már elkészült. Kávét is ivott, rögtön ment az utcára, vitte a botokat és a hátizsákját. A Balatonra sok ruha kell, a csónakban legalább két réteggel több mint a parton, de még ennél is többre lehet szükség, ha fúj a szél. Pisti gyerekei a hátsó ülésen aludtak az anyjukkal, ők nem biztos, hogy örültek a korai indulásnak. De a halak hajnalban esznek, és fél ötre a csónakban a helyük.

Az M1/M7 közös kivezetőjénél elkanyarodtak balra, csendesen siklott az autó, ők sem beszéltek sokat.

- Bilincset hoztál a balinoknak?

- Aha. Már várom, hogy áthúzzam őket a szilvány mellett – most biztos, hogy mázlink lesz, vélte Zoli.

Ahogy haladtak, egyre világosabb lett, bár Nyugatra tartva folyamatosan távolodtak a felkelő naptól. Zoli ezen morfondírozott. Hogy milyen gyorsan kellene menni ahhoz Nyugatra, hogy sose érje utol a nap. Fénysebességgel egy másodperc alatt többször körbeszaladhatná a földet, de ezt nem akarná, neki elég, ha a nappal egyforma sebességben jár, csak mindig kicsit előtte.

Zoli egyébként nem ápolt szoros kapcsolatot a természettel, pedig nagyon hálás volt neki, amikor észrevett valami különösen jót, például a parti csobogást. Csak belerondított ebbe az a tény, hogy nem ad neki halat, hogy ő milyen béna, hogy már harmincszor futott neki a magyar tengernek, és még mindig csak keszeget fogott. A múltkor is, amikor Pistivel horgásztak, napokig csak néhány keszeg jött, mellettük meg folyton szedték ki a kettes és négyes pontyokat. Aztán a másik oldalon egy tízest akasztott az a gyerek, míg ők ebédeltek.

- Most a tuti helyre megyünk, itt biztos lesz hal. Emlékszel arra a tízkilós pontyra? Mekkora állat volt! Mi meg ott lógattunk mellette, és semmi… - hergelte Pistit.

- Ne emlegesd már fel, ne csak a rossz emlékeket hozd elő, így sosem sikerül semmi – pirított rá a haverja.

- Jó, de annyira lehangoló, nem, hogy ilyen lúzerek vagyunk!?

- Én nem vagyok az, csak magadról beszélj!

Zoli erre már nem mondott semmit, mert magában igazat adott a haverjának, és csendesen autóztak tovább. Az egyik gyerek felmotyogott álmában – lehet, hogy nem ő sikertelen, csak ez a tó egyszerűen nehezen adja meg magát neki? Ahogy erre gondolt, egy kicsit jobban kivilágosodott. Majd ma. Ma tényleg meglesz a ponty is meg a balin is. Nem akar ő sokat: harcsát vagy süllőt, neki elég a sárgahasú, és a ragadozó keszegféle.

Mikor megérkeztek, János bácsi, a házigazda már várta őket. Mindig korán kel, állandóan ott molyol a kertben, azt mondja, ismeri az összes fűszálát; de nem csak itt, biztos a határban is így van ez. A gyerekek betámolyogtak a bérelt nyaralóba, és rögtön lefeküdtek. Pisti felesége, Kriszta behordta a bőröndöket, ők meg halkan kikészítettek mindent: mentőmellény, horgásztáska, botok, kötözött kukorica a pontynak és főtt is, csonti, giliszta, ha magában fűzik fel az utóbbiakat, a keszeg is jön rá. Ilyenkor, tavasszal minden hal szereti az élő csalit, kell neki a fehérje – olvasta Zoli a horgászújságban.

- Pálinkát nem viszünk, ez nem disznóvágás. Halat akarunk fogni – szögezte le Pisti, amikor Zoli pedig csak épp ránézett az üvegre. – Majd utána.

- Biztos meglesz az a hal, ha ilyen elszántak vagyunk – válaszolta mély meggyőződéssel Zoli.

A csónakot minden szükséges eszközzel együtt megtalálták a garázsban, a sójakocsin lehúzták a partra. János bácsi kétszemélyes lélekvesztője épp elég volt számukra, csak viharba nem volt ajánlatos kerülni vele. Ám ez nem veszélyeztette őket, hiszen derűs, az évszakhoz képest kifejezetten meleg idő volt.

Zoli csendes huppanással bent termet a csónakban, Pisti már várta, és indultak is. A villanymotor halkan felberregett.

Megérkezvén a tuti helyre a csónak egyik végén kidobták a horgonyt. Vártak, míg a szél beállítja irányba a testet, majd a másik horgonyt elhajították az ellenkező irányba, néhány méterre az orra elé. Jó munkát végeztek, nem mozgott a csónak. Halkan, suttogva ismét megbeszélték a stratégiát: mindketten pontyoznak az egyik bottal, Pisti csalihalra is megy, hátha a süllő lesz éhes, Zoli keszegezik, de készenlétben tartja a pergetőbotot is, ne legyen meglepetés, ha megindul a balin. Kedvenc sporthala, egyszer fogott már, de sokszor olvasott róla, méretéhez képest fáradhatatlan és erős. A rövid botokat beállították, kapásjelző került a véggyűrű alá a damilra, majd vártak.

- Nem nehéz megfogni, annyira falánk. Ha látod a rablást, akkor túl kell dobni rajta, és ahogy elkezded húzni, szinte biztos, hogy ott lesz a hal – magyarázta Pisti, aki már valóban fogott néhány szebb példányt.

És ahogy ott ültek, nem volt egy kapásuk sem. Az első óra így telt, aztán jött a második.

- Minek akarok én csónakból horgászni, ha sosem fogunk egy halat sem?

- Azért – felelte Pisti –, hogy bosszankodjanak a parton ülők. Ahogy ott szerencsétlenkednek, azt gondolják, hogy itt bent te azalatt jobbnál jobb példányokat akasztasz. Minden fajtából.

- Basszus, ezt viszi! – vágott be a pontyozóval sziszegve Zoli. Elég nehezen jön, küzd az életéért.

Ahogy fárasztott, tekert, nem gondolt másra, csak arra, hogy bárcsak ez az élmény sose érne véget. Még, még, csak tartson ki még, a zsinór bírja, negyvenes, a horog jól megkötve. Ez nem a szkanderezés bepisilőgyanús öröme volt, hanem valami ősi élmény, ami még a kisebb keszegeknél is megvolt, és amit csak a halfogás adott meg Zolinak. Húz valamit az ismeretlenből, érzi az erejét, lehet, hogy majd megeszi, de nem ez a lényeg, hanem a siker pillanatnyi, feszült mámora.

Odakormányozta a pontyot Pisti elé, aki kicsit talán leheletnyit felülről közelített a merítőhálóval. A tükrös megijedt, tett egy váratlan mozdulatot hátrafelé, és kiakadt a szájából a horog.

- A kurva életbe, ez elment, a kurva életbe… Zoli mereven nézte a vizet, de az nem adta vissza a zsákmányt. Pistit nem merte szidni.

- Fú, bocs, ez méretes lett volna!

- Nem tehetsz róla, bazmeg, most mit hibáztassalak. Pedig de szép volt! Jó halászlé lett volna belőle, már érzem is a nyelvemen, csípősen. Hát, ez vérciki. De visszadobok, ugyanoda, talán jön másik!

Zoliban a sikertelenség tompa fájdalma lett úrrá, és hiába tudta, hogy ugyanannyi esélye volt mint korábban, nem bírt felülkerekedni rajta. Pisti egy közepes gardával gazdagodott, az persze nem akadt le, igaz, merítőháló sem kellett hozzá.

Úgy nyolcra járt, amikor meglátták, hogy kicsit távolabb tőlük indul a balin. Zoliban tombolni kezdett az adrenalin.

- Te, oldjuk el a csónakot. Fenébe a keszegekkel meg a pontyokkal, a balin a király. Menjünk utánuk! Azt mondta egy öreg horgász, hogy a halat meg kell keresni. Menjünk!

Bekapcsolták a motort, és lassan odahajtottak, ahol a rablások voltak. A tükörsima vízen jól lehetett látni, ahogy fröcskölnek a ragadozók, ahogy erős ütésekkel elkábítják a küszöket, és az eszméletüket vesztetteket befalják. Ezúttal nem horgonyoztak le, csak dobáltak, mindig a rabláson túlra, de kapás egy fél óra alatt sem volt. Ekkor Zoli damilja megfeszült, a bot görbült, és egy jóval vadabb fárasztás vette kezdetét, mint a pontynál. Ahogy előrehajolt, Zoli egész teste finom mosolyra görbült, a visszahozhatatlan öröm elzsibbasztotta, de továbbra is aktív maradt.

- Te, ez csoda, legalább négy kiló!

- Kábé két perce fárasztod, nem semmi!

Ahogy kiment az állatból az erő, és már közel volt a csónakhoz, Pisti készítette is a merítőhálót, ezúttal időben a vízbe tette.

- Nézd, kívül akadt meg, a szeme mellett. Ezért volt ilyen nehéz kihúzni!

Valamiért azonban Pisti megemelte a hálót, nekikoccant a hal fejnek, mire az rázott egyet, és elszabadult.

- Bazmeg, ez tényleg nem igaz. Nem lehet igaz. Két hal is elmegy, mikor sosincs kapásom. Ez a kettő, ha megvan, már rendes zsákmány lenne. Egy ponty és egy balin, a kurva életbe.

Pisti a csónak farában lapított:

- Figyu, dobáljunk még, biztos sikerül, ha ekkora király vagy. Én még csak egy gardát akasztottam.

- Ez igaz. Viszont az megvan. De jól is meg lehet csinálni, csak száz vágással kell beirdalni. Pont százzal, számolni kell. Jó éles kés, és akkor rendben lesz, figyeld csak meg. Kiveszed a mélyhűtőből a keszegeket is, és lesz sült hal mindenkinek.

Közben lecövekeltek egy jónak tűnő helyen, ahol Zoli ismét pontyozni és keszegezni kezdett, mert alábbhagyott a rablás. Azonban ahogy bedobta a keszegezőt, arról úgy röpült le az etetőkosár, mintha csúzliból lőtték volna.

- Bazmeg, semmi nem jön össze ma. Még a szerelék is odalett. De tudok tenni rá másikat, és egy horog marad még, szóval egy perc, és dobok. Csak nem halad van?

- De, megvan az őn! Készülj a hálóval, légyszi.

És Pisti annak rendje és módja szerint kihúzott egy másfeles fenekeszeget, ragadozó őnt, más néven balint. Nagy volt az öröme. Bilincsre fűzte, és kitette a vízbe.

Neki már volt egy.

Zoliban tompa fájdalom jelent meg, amiről hallgatott.

Tovább bíbelődött a cájgjával, de hiába, már tíz óra volt. Bár körülöttük szinte forrt a víz, nem tudtak egy rávágást sem kicsikarni.

- Ezek a halak nem olvasnak szakirodalmat – jegyezte meg Zoli. – Már rég a hármashorgon lenne a helyük, annyira szakszerűen csinálunk mindent.

Aztán, mikor Pisti felesége hívta őket, hogy menjenek, az elcsendesedett Balatonon az utolsó csobbanásra Zoli rádobott, és végre meglett neki a kettőfeles. Nem hiába, gondolta, szerencséje van, vagy tud, mindegy, de övé a legnagyobb. Így már nem ciki kimenni.

A halakat hazavitték. Kint a házban már őrjöngtek a gyerekek, Kriszta olvasott, a férfiak, azaz Pisti és Zoli pálinkával koccintottak, majd nekiálltak megpucolni Pisti zsákmányát.

Persze senkinek sem volt kedve halat enni, erre Kriszta jó előre felkészült, és borsóleves meg pörkölt volt az ebéd. Délután szundikáltak egyet, aztán megjött a nagy társaság. Buli volt, Zoli benne a király, a kettőfeles balinjával, amit akkor pucolt meg. Addig vízben tartotta a halat, hogy könnyű legyen lepikkelyezni. Kibelezte, a farkat és a fejet levágta, lefejtette a húst, a gerincet feldarabolta. Mehetett az egész Jani bácsi hűtőjébe. Magyarázta, kezében sör, hogy ő bizony leszarja a fonott zsinórt, a harmincas monofil tökéletesen megfelel a céljainak, és lám.

Másnap reggel nem bírtak időben felkelni, amit nagyon sajnáltak. A déli palacsintázás után – Zolinak az ébredést követően ez volt a reggeli –, már mentek is vissza Pestre. Otthon megint nem akart senki halat enni, Zoli mégis elkészítette a balint halászlének.

- Hiányzik a ponty, de megnézzük, milyen lesz így.

Éjjel egyedül ült az asztalnál, a többiek már aludtak, mire elkészült. Képzeletben a bankos csajjal volt, de amikor ki akarta rakni neki is a tányért, végül megjött a józan esze.

- Úgyse kérne belőle, megint egyedül eszem.

A szálkákat bogarászva egyre kedvetlenebb lett. Hogy miért nem tud örülni annak senki, amit ő csinál. Vacsora után elővett fél liter pálinkát, és benyomta a felét. Az agya kellemesen elzsibbadt, nem érdekelte már semmi. Fogat sem mosott, csak felvette a pizsamáját. Másnap kivette a pénzt a gatyái közül, és ismét elment dolgozni.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés