Leleplezett a Magyar Demokrata.
Így hát bevallom.
Nem tagadhatok.
Volt egy titkos, igazi életem.
Már nem lehet, már nincs.
Így már nem.
A művészet veszélyes.
A nevem Braun volt. Hasonlít Bondra.
De nem csak ezért.
Távoli felmenőm közt vannak Braunok (németkéri svábok), miattuk választottam, elismerem, bevallom, csak a körmömet ne.
Sokat hezitáltam, amatőr szokás, a Rodenbücher – Piroskönyves – néven is, de az nagyon komcsinak hatott.
Lehettem volna még Ferenczi, de ez az anyám családneve, túl egyértelmű.
Vagy Fésüs. Ez szép lett volna, talán jobb is a Braunnál, de mégis utóbbit választottam.
Igen, a kezdőbetű azonossága fontos volt.
A ’90-es évek elején aztán Braun Kati volt a macskám neve is. Árulkodó tény volt, sokan tudtak róla, meglehet, egyeseknek már akkor felfeslett a szövet. Ők úgy gondolhatták, a Balogh csak bolsi trükk. A többséget viszont sikerült megtéveszteni azzal, hogy Kati a berlini Johannisthalból származott, ahol Braunék háza előtt találtuk. Berlinből hazafelé stoppolva, ’92 januárjában Shakespeare
Viharját kiáltottam vele az ékjszakába, ellenszerül a hideg ellen. Jó kiképzés volt.
Most választhatok magamnak másik nevet, Baloghként meg a JAK élén maradok, szerkesztem a Prae irodalmi folyóiratot és a prae.hu portált, valamint tolom az informatikai és kommunikációs káefténk szekerét. Ügyelek, hogy ne kerüljenek egymáshoz közel a Braun-félékkel.
Kár, hogy öt-hat évvel ezelőtti fotót választottak rólam. Akkoriban őszi-téli ruhatáram alapvető eleme volt a fehér sál, hosszú, fekete kabáttal. Azóta már eltelt néhány év, nem nyomtalanul, Meg másképp is maszkírozom magam.
A bűneimet és örömeimet rátestálom valaki másra, akit történetesen szintén Braun Róbertnek hívnak.
Véletlen névazonosság.
Hát, így voltam én Braun elvtárs.