„Hogy néz ki a távolság?” – ez egy szimpla, egyenes kérdés. A határtalan /

belsőtől a szerethető /

széléig ér. Minden a fényen múlik.”

 

 

 

Tudom, hogy leegyszerűsítem ennek az összetett vonatkozásrendszerű műnek az olvasatát, amikor egyetlen aspektusát teszem meg fő értelmező centrumnak, és így mutatom be, önmagam korlátozva, mintha zsákban futnék. De talán épp emiatt, ennek viszonyrendszernek a gazdagsága, fókuszáltsága kapcsán észrevehető néhány tanulságos részlet is, melyek mellett elsiklanék, normális esetben. Mintha allegória, példázat volna. Olyat teszek, mint aki Ottlik Géza Iskola a határonját a bentlakásos fiúiskolák bibliájaként, Kosztolányi Dezső Édes Annáját a cselédtartás vádbeszédeként, Peer Krisztián 42-jét gyászmunkaként olvastatná. Ráadásul közzé is tenné a gondolatait...

Amikor először hallottam a címet, azt hittem, valamit félreértek, a vörös egy jelző, valószínűleg a tulajdonnév hiányzik, véltem. Ám a jelző itt önállósul, egy tulajdonság – ami egy szín – maga válik tulajdonnévvé. Erre aztán ki is tér a könyv, az ókori eredet kapcsán. Sztészikhorosz volt, aki egyedi jelzőket használt, és ezzel az állandó eposzi jelzőktől ellépve a szereplők esetében is az egyediség felé irányította a figyelmet. És ha már egyediség, akkor nagyító alá kerül a szerelem, az érzelmek-szenvedélyek lávája és a tehetség – legalábbis ezekről szoktuk gondolni, remélni, hogy valamennyire egyediek is tudnak lenni. A vörös a szerelem, lobogás színeként, és a szégyen színeként is többször értelmet nyer a könyvben.

Röviden, szpojleresen a történet: Vörös (=Gérüón) 5 éves korától haláláig ír naplót, kamaszként az első szerelme a félisten Héraklész lesz, aki elhagyja – az antik mitológiában ennek megfelelője Gérüón és összes marhája, kutyája megölése –, majd Gérüón szerelmi bánatából fakadó szenvedéstörténete következik, hogy egy külföldi tartózkodáson ismét összefusson Héraklésszel (valamint annak aktuális partnerével), és együtt eljussanak egy vulkánig.

 

fejtegetések

 

Szárnyak. Gérüónnak szárnya van, amit rejteget a többi ember előtt – itt az első megfeleltetési kényszerem. A szárny nekem Gérüon művészi tehetsége, a tehetsége segíti arra, hogy az önéletrajzát létrehozza (szövegek és képek). Gérüon a szárnyait végig rejtegeti, csak Héraklész aktuális partnere, Ankash látja meg a könyv vége felé (meglepő módon oda is figyel rá, elmesél egy történetet az okról az emberekről, akiknek szárnyuk van). A művészi tehetség az, amit fiatalon rengetegen inkább rejtegetnek, mint mutogatnak. A művészi tehetség jele nagyon gyakran az, hogy az embernek a világban megtapasztalt egyes akciókra nem mindig a megfelelő válaszai, reakciói lesznek – értsd, a közösség által sikeresnek ítélt, győztessé tevő cselekedetek –, hanem elmélázik, távoli dolgokat köt össze egymással, és máris kiszolgáltatottá válik. (Lásd még Baudleaire: Albatrosz.) Mások nem igazán értik az asszociációit. A művészi tehetséggel megáldott ember mindennapjai során a művészetet gyakorolja, és nem evilági előremenetelén dolgozik (nem fog „kint s bent” egeret). Ezért, akin a művészi tehetség látszik, az sebezhetővé válik.

Vulkán. Ezzel a szóval kezdődik a könyv, már a mottó is: egy Emily Dickinson versben. Ami a kívül-belül kérdését is tematizálja: „A vulkán tervet tartogat, // Sohsem nyugvót, belül.” Gérüónnak a vulkánt Héraklész mutatja meg. Feltételezésem az, hogy a vulkán ez esetben maga a szerelmi érzés, a szerelem, ami belül sosem nyugszik, a szenvedély, az érzelmek kitöréseinek helye. A fent említett szárnyakhoz, azaz a művészi tehetséghez tudja biztosítani a meghatározó élettapasztalatot. Tehetség nélkül artikulálatlan közlést, élettapasztalat nélkül értelmetlen klapanciát kapunk. Gérüónnak a szerelem, de főleg annak megszűnése adja azt a tapasztalatot, ami aztán hosszan lefoglalja. Ez szembesíti egyértelműen a korlátaival – a másik ember minden szempontból önálló, kiszámíthatatlan, mindegy, milyen közösséget is képzeltek el kettejük viszonyaként korábban. „Gérüón hotelszobájában ült az ágyán, belső életének törései és hasadékai / felett merengett. Előfordul, / hogy eldugul egy vulkán kürtője, és az olvadt anyag / végül oldalsó / hasadékok, ún. parazitakráterek mentén tolul a felszínre. De Gérüón igazán nem akart / olyan ember lenni, / aki mindig csak a sebeit nyalogatja.” Egy másik ponton, az utolsó előtti fejezetében egy képzeletbeli (vagy valós?) utazás leírását olvashatjuk egy másik, az Ankash által említett Icchantikas vulkán mélyére. Érdekes, Icchantikas nevű vulkánnak nem találtam nyomát a földön, az csak a könyv kapcsán említődik meg. Viszont az icchantika megtalálható a buddhizmusban, és csak ott létezik, az a személy, aki nem lép a megvilágosodás útjára, mert tele van vágyakkal, ilyen értelemben a vulkán mélyének megismerése a vágyak megismerését hozza magával.

Gérüon és Héraklész viszonya. Gérüon a mitológiában szörny, Carson munkájában egyszerű ember – sokszor adódik, hogy önmagát szörnynek látja valaki, akinek problémát jelent a saját személyisége. Rengetegszer értesülünk Gérüon a vívódásairól, nem véletlen, hiszen eleve az ő önéletrajzát olvassuk. De Héraklészről minden iskolás tudhatja, hogy nem egyszerű ember. Ő Zeusz fia, félisten, akinek anyja is királynő volt. Egyenlőtlen viszony. Egy szerelemben veszélyes (vagy mindig így van?), ha az egyik fél önmagát szörnynek, a másikat félistennek tartja. Az isten, vagy a félisten teljes világmagyarázatot ígér, sorban állnak érte, a hódolónak az egész világot tudja jelenteni – az ember a kapcsolat megszűntével hirtelen a senki földjén találja magát, lemészárolódik, minden vagyontárgyával, kiskutyájával, mint az eredeti mítoszban. Mindeközben Héraklész, már miután elhagyta, érzéketlenül azt mondja: „igaz barátok vagyunk, érted, ezért // akarom, hogy szabad legyél”. De a szöveg figyel, nem sokkal ezután arról beszél: „Rejtély, hogy tehet szert hatalomra egyik ember // a másik felett.” Könnyen lesz így a (fél)istennel folytatott kapcsolatból ördögűzés, a saját korlátok megtapasztalása.

Csillagok, idő. Szó esik Héraklész és Gérüón közt az Emlékégés című fejezetben a csillagokról: látunk olyan csillagot, mely már nem létezik. Azaz érzékeink számára még jelen van, de valójában már megszűnt. Kettejük viszonyára vonatkoztatva: Héraklész valójában már nincs benne a kapcsolatban, ám Gérüón számára még jelen van. Az idő múlásának, amiről többször szó esik, ez az egyik fontos példája. A fentiek példájára kerül szóba a fotó is. Ahogy a csillagok közt vannak, melyek csak emlékek, a fotográfia is „játék az érzékeinkkel”.

Homoszexuális szerelem. Első olvasáskor azt gondoltam, mindegy, hogy heteroszexuális vagy homoszexuális az a szerelem, bár itt most a homo van jelen, de lényeg a szerelem, a másik ember legteljesebb hatásának megtapasztalása, amire példa a sok közül a könyvben: „Hangja átjárta / és megnyitotta Gérüónt”. Ám akkor miért is pont ilyen? Úgy vélem, a heteroszexuális párok esetében a szerelemhez legtöbbször potenciálisan hozzátartozik a későbbi gyerekvállalás, az ezt megtámasztó gazdasági szövetség, azaz idővel sokasodnak a közös élet kérdései kapcsán a szerelmen kívüli válaszok (legtöbb esetben el is fedik azt). Még mielőtt félreérthető lennék, nem azt mondom, hogy a „homo” sokkal tisztább lenne, mint a „hetero” – elvégre mindegyikben emberek vannak –, hanem azt, hogy a „homo” sokkal inkább tudja a pusztán a két ember közti kapcsolatra irányítani a figyelmet a szerelem kapcsán.

Magány, önéletrajz. Az önéletrajzíró Gérüon írása alapján Héraklészen – majd a könyv vége felé annak új partnerén, Ankashon – kívül igazán senkihez nem áll közel. Csak addig él anyjával és bátyjával, amíg muszáj, érzelmi közösséget velük nemigen látni kialakulni. A báty abuzáló viszonya a Héraklész-szerelem ellentétpárja, az a testiség nem hozhat a két ember közt érzelmi harmóniát. Ám az életrajz írásának elkezdése a bátyhoz kapcsolódik, egy kényszerített szexuális aktus tapasztalatához, azaz a szenvedés megtapasztalásához: „töprengett, / miben különbözik a kívül és a belül. / A belül az enyém, gondolta. Másnap Gérüón és a bátyja / elmentek a strandra. (...) / Ugyanezen a napon / kezdte írni önéletrajzát. Gérüón ebben a művében jegyezte le, mi van belül, / különös tekintettel saját hősiességére / és a környezetét oly elszomorító korai halálára. Ridegen mellőzött mindent, / ami külsődleges.” Az anya függőséggel küzd (cigaretta), egyedül neveli a gyerekeket, nem nyújt igazán megtartó menedéket Gérüón számára az iskola és aztán a báty elől, velük szemben. Ráadásul mindent Gérüon szövegéből tudunk meg minden szereplőről, tehát a hitelesség kérdéses. Hiába van például Gérüónnak munkahelye, nem is emlékszik a munkatársaira, bolyongásai során bárkivel találkozik is, nem alakul ki megtartó közösség köztük, az egyes emberek fura tulajdonságai inkább távolságtartásra ösztönzik (egy zsidó származású, a társaságból gyorsan lelépő filozófus érdekelte volna).

Művészet. Ha megvan a tehetség – szárnyak – és a Gérüónt mélyen érintő téma – szerelme Héraklész iránt, a vulkán –, akkor jöhet létre a művészet. Szimbolikus, hogy a vulkánt eleve Héraklész mutatja meg Gérüónnak. A másik egy történet, melyet Ankash mesél, és amit hosszabban idézek:

„Ülj le, beszélnünk kell. Ankash lenyomta Gérüónt / az ágyra. Felvett egy pokrócot / a földről, ráterítette a vállára, és leült mellé. / Kösz, motyogta Gérüón, / és a fejére húzta a pokrócot. Figyelj rám, Gérüón, / kezdte Ankash, / Huaraztól északra van a hegyekben egy falu, Jukunak hívják, és Jukuban az emberek / egészen furcsa dolgokban hisznek. / Van arrafelé egy vulkán, már kialudt, de az ősi időkben / istenként tisztelték, sőt, / embereket dobáltak bele. Áldozatként? kérdezte Gérüón, és elődugta fejét / a pokróc alól. / Nem egészen. Ez inkább ilyen próba volt. Keresték azokat, akik / bentről valók. A bölcseket. / Vagy hogy is mondjam, a szent embereket. Kecsuául Jazkol Jazkamak, azt jelenti, / „Akik elmentek, láttak, és visszajöttek”… / az antropológusok talán szemtanúknak neveznék őket. Ezek az emberek léteztek. / Még ma is beszélnek róluk. / Szemtanúk, mondta Gérüón. / Igen, ők, akik látták belülről a vulkánt. / És visszajöttek. / Igen. / De hogyan? / Repültek. / Repültek? Igen, azt mondják, a Jazkamak vörös, szárnyas emberként tér vissza, / minden gyarlósága elégett odabent…”

Jelentheti ez az önmagukkal – fájdalmaikkal és örömeikkel – való szembesülést, amit nagyon kevesen élnek túl, talán csak azok, akik különleges tulajdonságukat (a szárnyak) használni tudják. Azok, akik eleve bentről valók, ami szinte azt is jelentheti, hogy a szárny a vulkánban jön létre. Példázatos (zsákban futó) értelmezésem szerint az érzelmei mélyéről a művészet segítségével visszatérő ember tanúbizonyságot tesz valami olyasmiről, ami mások hasznára is lehet, mert bejárta azokat a tájakat, vidékeket, de sokakkal szemben vissza is jött onnan.

Megalkotottság. A könyvben hosszú részek különülnek el az önéletrajztól. A szövegek többsége a mitológiai Héraklész-Gérüon viszonyra, annak szerzőire és értelmezésére vonatkoznak. Bevezető, töredékek, függelékek A-tól C-ig, majd a végén az interjú Sztészikhorosszal, aki – olvasható a mű így is –, akár a románc fiktív megalkotójaként is tekinthető. („mindenki azért látott mindent amit látott mert én láttam”). Persze másutt arról értesülünk, hogy Sztészikhorosz vak, Helené vakítja meg. Aztán külön érdekes, hogy az egész könyv címe ez: „Vörös önéletrajza”. Ráadásul a románcnak nevezett hosszú, verses önéletrajz E/3-ban íródik – olvastak már ilyet? Mégis, a legjobban őt ismerjük meg, az ő vívódásait, mert a forma ellenére Gérüónhoz van rögzítve a nézőpont – Héraklész például olybá tűnik, mint akinek semmi sem fáj, minden mindegy, nála még az ő nagymamáját is jobban láttatja a z elbeszélő. Mindez a megalkotottságot hangsúlyozza, de a Sztészikhorosz látással kapcsolatban idézett része is az alkotás fontosságára hívja fel a figyelmet. A velünk történteket – legyen az olvasmányélmény vagy valós esemény – el lehet szenvedni, meg lehet élni, de mindemellett meg is lehet írni.