Tárcanovellát írni sokak szerint nem könnyű. A rövid terjedelem miatt nem tud részletesen kifejtett történet kibontakozni, viszont épp a kurtasága miatt minden elrontott szókapcsolat feltűnik az olvasónak. Emiatt felel meg a takarékos íróknak. Molnár T. Eszter Nimbu című tárcanovellája az ÉS aktuális számában egy reggeli séta történetét vázolja fel.

Feri, az apa tolja fogyatékos, felnőtt fiát szellőzködni, egy parkba, a rézsűre, kutyákat nézni. A fiúnak nincs neve. Megtudjuk, hogy az apa tolja, emeli, tornásztatja, masszírozza – utóbbit a fiú anyja tudta jól csinálni, aki „úgy ment el, hogy nem tanította meg Ferinek”. Pedig ha kimarad a masszírozás, a fiúnak fájdalmai vannak, és ordít. (Mire nélkülözhetetlen lesz az ember, már nincs köztünk.) Az apa érzelmi viszonyát a fiához két mondat vázolja fel. „Amikor épp nem kiabál, el lehet feledkezni róla. Tükörképén átsiklik a szem.” Családtagok, akik közt nincs kötődés, érzelmi viszony. Gondoskodás van, de szeretetnek nyomát sem látni, és még indulatok sincsenek. Párhuzamba állítható a mindennapos reggeli rutin a kutyasétáltatókéval. A szöveg erre ráerősít, a fiú például amikor a zöld kukákat meglátja, „ugat nekik”. A különbség, hogy a kutyasétáltatók interakcióba lépnek a kutyáikkal: például labdát dobálnak nekik. A fiú mindennapi gondozása, a törődés csak a legszükségesebbekre korlátozódik. Mintha az apa célja, nem is az lenne, hogy örömöt okozzon a fiának, hanem az, hogy valami olyasmivel elüsse az időt, ami elvileg kellemes neki. A családtagok viszonyrendszerén kívül kerülünk, amikor egy bolt előtt elhaladva egy ismerőse barátnőjével találkozik, akit elképzel az ágyban „barackszínű műselyem takarók között”, majd a szöveg végén, amikor egy kutyasétáltató nőt néz, akivel kapcsolatban alig felfedezhető vonzalmat érez. Eddig kétszer beszéltek egymással, de Feri úgy véli, tudja, hogy többet már nem fognak. Így ez a vágyacska sem ölt testet a valóságban, nem vezet érzelmekhez – gyanítjuk, hogy nem azért, mert Feri ezt a vágyat elnyomja magában, hanem azért, mert az igen halovány benne. A nőt látva Feri érzelmeit hivatott megfogalmazni a következő pár szó: „mintha egy pixelnyi ég hullott volna a kutyafuttatóra, világít a kék pamut buklé”. Amit az apán látunk tükröződni, azok az izzadságfoltok, a fáradság, a fent említett testi fantáziálás és ez a pixelnyi égbolt.

A történésekhez kapcsolódó érzelmeket nélkülöző szöveghez dísztelen, sallangmentes nyelv társul. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jelentéses, képekben gazdag. A családi házas övezetbe érve a következőt olvassuk. „A házak fala repedezett, belesüppednek a földbe, összenyomja őket a túl nehéz tető.” Kelet-Közép-Európában ez az egy mondat akár azt is meg tudja mutatni, hogy sok nehézségbe kerülnek a mindennapok. Feri kényszeredett nevetéséről azt olvassuk, hogy „nehéz volt, beszakadt alatta a pad”.

Pár bekezdésben az a néhány szereplő, tárgy, helyszínek, elhallgatások, reakciók, a mögöttük sejthető történetek mind magányos szereplők sivár világának összetett hálózatát képesek felmutatni, ítélkezés nélkül. Gyanítható, hogy bármely elemet kivehetjük a felvázolt alakok életéből, a fiút, vagy a kék ruhás nő kutyáját, Nimbut (igen, még neki is van neve), a szereplők érzelmi életében mégis minden ugyanilyen maradna, tehát csak korlátozottan igaz, hogy mire nélkülözhetetlen lesz az ember, már nincs köztünk. Naná, hiszen Feri szemszögéből látunk mindent, és Feri...