November 29-én Koleszár Stella és Metzing Eszter: Iszapból és rothadásból született című kiállításának megnyitóján voltam az ISBN könyv+galériában. Iszapot és rothadást nemigen láttam, de ami ellenáll ezeknek, olyasmit talán igen.

Szabó Annamari, a kiállítás kurátora – egyben a prae.hu művészeti portál art és design rovatának vezetője – bevezetőjében elmondta, hogy bár mindkét művész mohácsi, és általános iskolába is együtt jártak, ez az első közös kiállításuk. Ezt követően meghallgattuk Szabó Imola Julianna költő, illusztrátor (Prae Könyvek borítói!) lírai kiállításmegnyitóját, amit mindenképp be fogok linkelni ide, ha megjelenik valahol, érdemes lesz elolvasni.

A Mohács helyiségnév számomra azért fontos, mert feltételezem, hogy aki onnan jön, látta már közelről a Dunát, számára mást jelent az iszap és a rothadás, mint azoknak, akiknek a folyó csak könyvben vagy képeken létezik. Tudják, hogy a rothadásból iszap lesz, ami büdös, rengeteg élősködő rovar „születik”, a rothadás folyamata megfelelő körülmények közt állandó és megállíthatatlan, melyben talán nekünk is részünk lesz egyszer, és csak a fagy vagy a vízhiány miatt áll be lassulás, szünet. Az ISBN könyv+galériába látogatóknak nem kell azonban aggódni, teljesen hétköznapi szagkörnyezet fogadja – amit legfeljebb a könyvek tesznek kicsit fűszeresebbé –, sem Koleszár Stella üvegművei, sem Metzing Eszter műanyagcsáposnak kinéző textilalakjai miatt nem fordulnak ki undorral, orrukat befogva.

Elgondoltam egy koncepciót a kiállítás mögé, mást, mint amit az alkotók megfogalmaztak, mert talán jobban megértek folyamatokat, ha történetet, szituációt képzelhetek beléjük a magam módján. A kiállítótérbe lépve egy folyóban képzelem magam, amiben velem szembe áramlik a víz. A fehér, másutt hússzínű csápok a földön ezért állhatnak a bejárat felé csaknem mindenütt, jelezve a folyásirányt. Van egy kivétel, az ajtón belépve jobbra, ott visszafelé állnak a szálak, ami erősíti ezt az áramlás-elméletet, hiszen ha az ajtón megy ki a víz, a sarok felé is áramlik, de akkor ott egy visszaforgó keletkezik.

Aztán jön a kérdés, természetesen, hogy mit visz a képzeletbeli víz. Csupa olyasmit, ami nem rothad, nemigen lesz az iszap alapanyaga. Koleszár Stella üvegszobrainak egy része talán összefüggésbe hozható egymással. Lehet, hogy én olvasok túl sok krimit, de a bejárattól baloldalra női testdarabokat látunk egymástól pár méterrel, hol deréktól lefelé, hol deréktól felfelé, ami egy bűntettet sejtethet. Ráadásul a derék alatti résznél az egyik lábszár és lábfej sincs meg. Micsoda darabolós gyilkosos történet áll a háttérben, nem tudhatjuk. Azonban sokat mond el, hogy átlátszóságában ártatlannak tűnik az „Üveglány”, nevezzük így, aki körül üvegindákká dermedt a környezet is, mely, gondolom, szolidaritásból vette fel az anyagát. (Egyébként ilyesmi üvegindákat láthatni Koleszár egy korábbi projektjében is, ahol szintén a vizet tematizálja, azonban ott szűkebb keretbe foglalva, azaz akváriumban). A torzó szintén nélkülözi a kart, a vízzel hajladozó, fejével szintén a bejárati ajtó felé mutató alak a leginkább idilli, megelevenedő mese, egy álmodó vízi tündért vélek felfedezni benne. Látható még egy nagy üvegkavics egy kis lámpással, ami az egyetlen valódi állatot is megformázza: egy homárra emlékeztető üvegszobor az üvegkavicsban. Idézőjelben a természet, mint a borostyánban megőrzött darázs, megvilágítható látvány, spektákulum.

Viszi a víz még Metzing Eszter textilműveit is, melyek egy részéről meg nem mondanám, hogy nem műanyagból készültek. Ezek az alkotások lehetnek emiatt az ember által hátrahagyott szemét műanyagszalagjai, de akár ismeretlen polipok vagy növények is. Nem emberi világ, de eldönthetetlen volt számomra, hogy műanyag vagy természetes, de ez nem volt probléma (mint Metzing Eszter később a Tilos Rádióban elmondta: kaucsukból készült latex). Mindenesetre részben saját akart híján vannak, mert bár egy ponton maradnak (rögzítettségük okán, ugye), de hagyják is sodorni magukat az árral. Ha köztük bolyongunk, akár félelmetesnek is tűnhetnek, hiszen embernél is nagyobbak, ráadásul a falra vetett árnyékukban akár egy embert is kivehetünk. Nem zárható ki az sem, hogy az üvegszobrocskák méretéhez mért óriási alakok viszonyítási pontok, melyek akár a természet erejét (ha a természet részének tételezzük őket), akár az emberi szemét óriási mennyiségét is (ha annak gondoljuk) fel tudják mutatni.

Ha szagkörnyezetet nem is alkottak meg a kiállítók, akusztikait igen, és ebben szinte a kiállítás társalkotójává válik Mákó Rozi, aki a hallható teret rendezte be. Sok szempontból párhuzamba állítható a steril térrel, hiszen a hangok végig egy tiszta térből hallatszanak, melybe nem szűrődik be sem a természet, sem az utca zaja, de nem is nyeli el őket semmi. Leginkább ez emlékeztetett engem a kiállításról szóló kurátori szöveg barlangjára. Hasonlít a zene a Mákó Borival közös, szintén vízhez köthető Close distance sorozat egy interneten fellelhető darabjára is. A lélegzetvételből a kifújás az, ami itt leginkább kivehető, és ez meglepő nyugalmat sugároz a, ha nem is mindig nyomasztó, de egyébként folyamatos idegenséget vázoló, csillogó hangtérben.

Azért éreztem magam zavarban, mert, mint a fentiek is mutatják, bár sterilnek hat minden, mégis kivehetők a bűn, sőt bűnök nyomai. Ezeket a bűnöket semmi nem szelídíti meg, nem is tudhatja, mindent elvisz a víz, és csak kevesen reménykednek már benne, hogy mindent tisztára is mos. Én nézőként onnan jövök, ahova még több mocskot hordott már a víz, ahol még több fájdalom van, még több hulla, még több szemét. De az irány talán jó, mert aki az árral szembe megy, az mégiscsak a forrás felé halad.

A saját, vacak fotóimmal

(Utólag módosítás: „az álomszuszék Somnia” eltávolítása, mivel a Somnia a másik szobor, magával a rákkal, amint erről Koleszár Stella a Tilos Rádióban mesélt.)