Három könyvet olvastam össze, melyek mindegyike foglalkozik a bezártság fizikai és mentális tereivel, a menekülés irányaival – azzal a kérdéssel, amit a családon belüli, a nők elleni erőszaknak nevezünk. Elgondolkodtattak, tehát leírtam, ami eszembe jutott – aki akarja, kezelje az itt következőket fenntartásokkal, mivel az utolsót magam szerkesztettem, és a Prae Kiadónál jelent meg.
Mindhárom könyv olvasható volt már a regényszerű megjelenés előtt is részletekben. Molnár T. Eszter 2015 óta közölt részleteket a Műút című folyóiratban, melyeket kiegészítve megírta a Teréz, vagy a test emlékezete (2019, Prae Kiadó) című regényét. Halász Rita irodalmi lapokban 2018 óta közölheti a Mély levegő (2020, Jelenkor) részleteit. Dobray Sarolta 2020 elejétől jelentkezett a Nők lapja hasábjain az Üvegfal (2021, Scolar) című kötet előzményeivel. Nézzük őket fordított sorrendben!
Zavarba hozóan elszánt
Dobray Sarolta: Üvegfal, Scolar, 2021
Zavarba ejtő könyv, ami a nyelvi megformáltság hiányai és a narratológiai-poétikai kitalálatlansága miatt nem engedi magát szeretni, ám annyira el akar mondani valamit, hogy emiatt legyőzöm az ingert, és mégsem tudom levenni a szemem a két emberről, Lénáról és Péterről.
Sok elsőkötetes szerző könyvével foglalkozom, sok fiatal szerzőt olvasok, és kialakult bennem pár szempont, amire odafigyelek, ha kézbe veszem ezeket a szövegeket. Az első és legfontosabb a nyelvi megalkotottság. Ez az, amit már egy-két oldal után is lát az ember, és máris képet kap arról, vajon mennyi időt szánt az írásra, mennyire veszi komolyan magát, a tárgyát és olvasóját a szerző, mennyire van képben azzal, hogy milyen területen indul versenybe az olvasók pénzéért, figyelméért, életidejéért. Nagyon szeretem figyelni, hogy visz-e magával a nyelv és a történet egysége (ha ez a fontos a könyv esetében, és nem épp az avantgárd töredezettség). A szereplők és a történet végiggondoltságára szintén kíváncsian figyelek. És mi az, amit imádok? Hát azt, ha bármelyik előbbi szempontból meglepnek.
Dobray Sarolta könyvét csak azért nem tettem félre az első néhány oldal után, mert olyan ember ajánlotta, akiben nem szoktam csalódni irodalom, film vagy színház terén. Azért mutatok majd a róla szóló rész végén példákat a hibákra, mert ez egyértelművé teszi, mi az, ami fáj.
A könyv egy az irodalomtörténetből jól ismert, mindentudó elbeszélő hangján szólal meg, a fejezetekben felváltva olvassuk Léna és Péter szemszögéből a történetüket. Leggyakrabban „ugyanazt” mesélik el egymás után az egyes fejezetekben, ahogy ők élték meg. Lénával sokkal inkább egyet lehet érteni, mint az egyértelműen gonosz manipulátornak lefestett Péterrel. Ráadásul mindig Lénáé az első szöveg, amihez viszonyítva olvassuk „ugyanazt pepitában” Péternél, így akár emiatt is értéktelenebbnek gondolhatnánk.
Kiemelnék egy részt: a 155. oldalon a második bekezdés egészét lehet szeretni, érezni rajta az alaposan, sokszor végiggondolt tartalmat: amikor gyereket szül az ember, és hirtelen nagyon magára marad az otthonában – ráadásul itt indul a klausztrofób bezártságélmény megfogalmazása is a könyvön belül. A szülés utáni magány gyakorisága miatt először természetesnek véljük az itt megfogalmazottakat, majd minél jobban haladunk a könyvben, annál inkább gyanút fogunk: itt mást jelent a bezártság, a lekorlátozott élet, mint amire gondoltunk. Jól felépített dramaturgia, a kétértelműségben rejlő lehetőségek pozitív értelemben vett kiaknázása.
Aki érdeklődik a pszichológiai szempontból megírt történetek iránt, az egyetért majd dr. Bánki György pszichiáterrel, aki a fülszövegben azt írja, hogy a regény „lehetne akár tankönyv is”. Mert rengeteg tankönyvízű történetelemet olvasunk. Ez kicsit kellemetlen abból a szempontból, hogy emberek százezrei már sokkal kevesebb bántalmazás miatt is nagyon szenvednek, és ettől a túlhúzástól relativizálódik az ő életük. Mégis, valami összeáll, ami miatt mégis megérte elolvasni az Üvegfalat, legalább egy kicsit. A két főszereplő egyike folyamatosan konfabulál és bántalmaz, a másik pedig ki sem lát a viszonyuk szövevényéből. Ha egy hasonlattal élhetek, minden tankönyvíz ellenére olyan ez a párkapcsolati sztori, mintha valakik egy autópályán hajtanának, és nem vennék észre sem a táblákon, sem az út melletti jeleken, sem a felfestéseken, sem egyéb jelekből, hogy mindjárt jön a vége, egy betonfal, aminek óhatatlanul neki fognak ütközni, teljes sebességgel – és ezt mi tudjuk, mégsem tudjuk levenni a tekintetünket arról, ahogy száguldanak. A tény, hogy a könyv közepétől fogva a szerző képes így megbabonázni az olvasót, felveti a kérdést, mi lesz a következő lépés, mert a regény befejezése szerint „Folyt. köv.” (317)
„Léna a vécébe bújva zokogott ijedtében” (10) – sajnos ez azt jelenti, hogy bebújt a vécébe, és nem azt, hogy ’a vécében elbújt’ volna – ez a fordulat később is szerepel ugyanígy, tehát sajnos tényleg így gondolja helyesnek a szerző. „A csönd (...) mindig is mélyen a gyomrába állt.” (15) „Léna néha azt képzelte, hogy szárnyakat dugdos a lapockái alatt.” (24) (Gondolom, rejteget szót akart írni, de később még egyszer előfordul ez így, tehát így gondolja helyesnek.) Vannak aztán hosszabb mondatok is: „Egyrészt úgy hordta a hátán azokat az éveket, mint egy végtelen fenekű zsákot, másrészt, mi tagadás, az élet csupa farkastörvény, és ez a módszer már többször ajtót nyitott előtte, ha nőkről volt szó.” (98) Azaz egy hosszabb mondatban még több képzavar fér el, mint egy rövidben: az évek mint egy végtelen fenekű zsák, ráadásul az éveket a hátán hordja, és az élet, melyben nem farkastörvények uralkodnak, hanem ő maga csupa farkastörvény... Több munkát igényel a próza, nem maradnak ilyen mondatok: „Péter miután Elzával végzett, mint aki a legfinomabb falatot hagyja a végére, áttért Léna szemrevételezésére.” (101) „a férfiak időnként összeomlottak a lába nyomában” (112) – ha valaki összeomlik, az például idegileg történik, de az sem a lába nyomában. Különösen fájdalmas, frivolnak is mondható képzavarhalmozás történik itt: „Péter egyenesen dühös lett, de volt ebben a dühösségben mindenféle jó is, törődés és valami szép férfiasság, amit Léna egyre inkább magával hordott, mint egy oldalára csatolt pisztolyt.” (112)
Aztán még a szóhasználat terén is vannak korszakonként változóan gyakoribb és kevésbé gyakori megoldások. Ma az ’elérteni’ szót, ami azt jelenti, hogy ’érteni’, ’megérteni’, mert a jelen korban nem használja szinte senki, csak akkor, ha műveltségét akarja fitogtatni, vagy régies szöveget akar érzékeltetni – nos, a 36. oldalon ’félreértette’ jelentésben szerepel az ’elértette’, azaz megpróbál műveltebb lenni annál, ami, talán hallotta a szerző, hogy egyesek használják, csak azt nem silabizálta ki, mire való. (Ha egy író az anyanyelvén egy új kifejezést hall, vagy valami megüti a fülét, addig jár utána, míg megnyugtató megoldást nem talál a kérdésre.) Újabb példa: modorosság használni a „valami” szót tettetett, hányaveti könnyedséggel, amikor nélküle is minden pontosan a helyén van, nem úgy, mint itt: „Péter úgy hordta Léna leveleit a fejében, mint valami kötelező memoritereket” (98) – vagy itt: „Léna most valami napszemüveget nézeget a duty freeben.” (120) Hasonló a ’némi’ szó használata is, nélküle nem jelentene mást a mondat, akkor meg minek van itt: „ha Lénának lenne némi hasznavehető élettapasztalata, bizonyára vigyázna is ezzel a nővel” (101) Aztán jön az ’egyfajta’ mint ugyanilyen fölösleges töltelékszócska (a ’valami’ itt akár indokolt is lehet): „Léna vérében még ott kavargott a két szokatlan, délutáni feles, amitől egyszerre áradt szét benne valami új bátorság, és képződött egyfajta tűéles fókusz a jövőre vonatkozóan.” (105) – Nem beszélve arról, hogy a tű nem éles, hanem pontos. Annyira nem lep meg aztán, hogy az idegen szavak indokolatlan használata is eljön: „Léna pistacchio fagylaltot evett, Péter aranciatát.” (109)
Fokozódik a műveltség fitogtatása, amikor leírja a latin közmondást, és mellé teszi a „fordítást”: „Aquila non captat muscas. A sas nem fogdos legyeket.” – ennek a közmondásnak van kanonizált fordítása: „A sas nem kapkod legyek után”, vagy esetleg nem vadászik legyekre, de a fogdos valakinek az ügyetlen magyarintása, úgy tűnik – vajon miért nem érdekelte a szerzőt, hogy hogyan is van ez magyarul, nem tudom.
Nyelvi kérdés lesz, bár az előzőektől eltérő, hogy Léna milyen jól megjegyez egy, számára ismeretlen nyelven szóló mondatot. „Még oda is kiáltott neki egy férfi egy sárga puntóból: Tutto e permesso in guerraet in amore, ragazza! Persze Lénának fogalma sem volt, mit jelent ez” (25)
Dramaturgiai szempontból nekem nagyon nem tűnik reálisnak, hogy ma Budapesten élő fiatalok, túl a húszon és több kapcsolaton, ha megtetszenek egymásnak egy mulatóban, három hétig nem fognak találkozni. „Huszonegy napja leveleztek egyetlen valódi találkozás nélkül” (83). (Ráadásul egy nő két pasival is csak levelezget ugyanazon estétől ugyanazon napig, anélkül, hogy egyikkel is találkozna.) És később sem lesz jelentősége ennek a késleltetésnek – az világos, hogy így tudott időt szerezni a szerző a házasság elindításáig, egy kis előtörténetet adni, de ez a sztorielem nem valódi.
Néhány hibát könnyen kijavíthatott volna egy jó szerkesztő (a fentieket például mind), a szereplők leírása kapcsán például azt, hogy a 11. oldalon még gesztenyebarna volt „mindig is” Léna haja, míg a könyv felétől szőke, az olaszok Velencében biondának (121) hívják, aztán még többször lesz szőke (pl. 126). Az a földrajzi ismereteim hiányossága lehet, hogy nem tudom elképzelni, Budapest belvárosából gyorsan sietve Ferihegyre hogyan tudnak megállni egy autópálya szélén, szerintem nincs leállósávos autópálya Budapest belvárosa és a ferihegyi reptér közt – ráadásul egy autó ugyanott elüt egy őzet, ami széles mezőket is feltételez...
Rokokó életrom-regény
Halász Rita Mély levegő, Jelenkor, 2020
Dobrayéval sok közös vonása van, főleg a bántalmazó kapcsolat kulisszáinak megjelenítése, ami majd Molnár T. Eszternél is jelen lesz. Nyelvileg viszont ég és föld a két regény, ráadásul ez a karcsúbb kötet narratológiailag is kifejezetten ügyes.
Meglepő, hogy mindkét könyvben Péternek hívják a bántalmazót, Iván is mindkettőben fontos szerepet játszik (egyikben Péter mostohaapja, másikban a protagonista-főszereplő szeretője), a Cha-Cha-Cha nevű szórakozóhely is feltűnik, és egyéb, a bántalmazással kapcsolatos történetelemek is közösek. Halász és Dobray is tudja a bántalmazói kapcsolatról, hogy lehet kizárni vagy bezárni a másikat, kicsit vagy nagyon erőszakosnak lenni vele, megalázni szóban és fizikailag, elhitetni vele, hogy nem is jól emlékszik arra, ami történt, listázni és gyakran a másik fejére olvasni a megtörtént vagy meg nem történt, de hamis bizonyítékokkal alátámasztott cselekedeteket, melyekkel alaposan sikerül elbizonytalanítani a párunkat – azaz rendes pszichológiai hadviselést lehet folytatni. A manipuláció miatt minden a két személyre és a közvetlen környezetükre koncentrál, egy rendes csábítástörténet esetében is ez a helyzet. „Ezek mintázatok, és nem túl nagy a variációs lehetőség.” – írja Halász Rita. (135) Nem véletlen, hogy Choderlos de Laclos késő rokokó Veszedelmes viszonyok című regénye jutott eszembe, mikor olvastam. Ám Halász Rita könyvét nem csak ez a pszichológiai vonatkozása köti össze a 18. századi regényekkel, kis túlzással nevezhetném egy rommá váló nő rokokó regényének is. A narratív mikrostruktúrák fellazítják a többé-kevésbé lineáris idővonalat, előre- és hátrautalások, beékelések, a történet vagy annak elmesélésének megszakítása, párhuzamosságok és ellentétek, néha automatizmussá válásuk mind-mind erre utal.
A fókusz itt Verán, az én-elbeszélőn van, akiről nem tudjuk, valójában mennyire biztos, amit leír, ezzel is játszik Halász, mivel például a fent említettekből kifolyólag férje, Péter elbizonytalaníthatja Verát, de saját valóságérzékelését több helyen egyébként is megkérdőjelezi. Oka az elbizonytalanodásnak még a droghasználat, vagy az érzelmi zaklatottság, ami miatt már-már önkívületig feszített képzelgésig jut el a bírósági tárgyalások körüli jelenetekben Vera. Ebben is más tehát, mint az Üvegfal, itt megalapozott narrációt láthatunk, ami akkor is fontos, ha nem annyira nagy az újdonságereje, emlékezzünk vissza a rengeteg példából Hazai Attila Budapesti skizo című regényére, ahol a drog szintén az elbizonytalanítás egyik eszköze volt.
Verának mint egy bizonytalan nőnek a sorsa ebben a könyvben fontosabb, mint egy bántalmazó kapcsolat bemutatása. Azt látjuk, ahogy elköltözik férjétől a gyerekeivel a saját apjához, ismét szüleivel kínlódik a mindennapok során. Pornografikus betétként kokainba áztatott szexuális kapcsolat segítségével megpróbálja újra élvezni az életet. Ebből kiszakadva jön a gyerek-szülő-barátnő-bíróság négyszög, míg végre, mintha mesében lennénk, egyszer csak nincs már jelen a fenyegető férfi. Mintha egy Mónika show-t néznénk: ha már nem kell, nem mutatják, nincs is... Ám véleményem szerint a bántalmazó kapcsolat nem ilyen, épp az a legnagyobb baj vele, hogy akkor is befolyással van az életre, ha már távol van a bántalmazó. Ez a trauma szerkezete: életünk végéig elkísér, és itt úgy tűnik, Vera a két gyerekével békére lelhet, mikor Péter már nincs jelen. Reális történetnek tűnik sokáig, amit olvasok, helyes, hogy miután Vera elköltözik Pétertől, ugyanúgy csetlik-botlik, mint előtte, hiszen nem tudja egy csapásra megváltoztatni az életét. De a könyv végén, az utolsó fejezetben a boldog, új élet az előzményekhez képest olyan váratlanul, hihetetlenül és indokolatlanul jön el, hogy dramaturgiailag megkérdőjelezi az előtte leírtakat, vagy nem azokból következik. A gyerekek olyan szeretettel hallgatják Vera mint anya meséjét, mintha az apjuk, Péter próbálkozásai, melyek az anyától való eltávolításukra, az elhidegülésre vonatkoztak, nem jártak volna sikerrel – holott korábban épp arra találunk rengeteg példát a könyvben, ami ennek ellenkezőjére utal, például „Szerintem apa jobb anyuka lenne, mint anya, mondja a nagy.” (154).
Nem világos nekem a totális szekuláris világkép, világ ellenére az ima, a vallás, bizonyos szentek túlhangsúlyozása a könyvben: Vera szülei nem vallásosak, Vera és gyerekei életére nincs hatással az egyház (bár korábban járt templomba, és egy kutyafuttában elmesélt gyónására többször is emlékezik), Péterére sincs, láthatóan. Péter szülei fontosnak tartották szóban a vallást, erre pár utalás emlékeztet csak. Nem mutatja meg, hogyan alakul ki, marad fenn a vallásos emberek képmutató viszonya a családon belüli erőszakkal szemben. Mintha csak regénykulissza lenne az egész kereszténység, amibe be lehet építeni ezt-azt, rá lehet bízni műveltséganyagokat, holott ezek nélkül sokkal egyszerűbben, mi több, őszintébben lehet beszélni a megidézni vágyott problémákról.
Idegenség, nyelv, emlékezet: a szabadság korlátai
Molnár T. Eszter: Teréz, vagy a test emlékezete, Prae Kiadó, 2019
Tempósan lehet vele haladni, bonyolultnak tűnő szerkezete sem hátráltat, sőt, értelmet nyer. Végig balsejtelemmel nyomaszt a regény, feloldás nélkül. Anélkül teszi ezt, hogy záporoznának az újabb és újabb nyomasztó cselekményelemek, borzalmak. Itt is egyes szám első személyű az elbeszélő, de az elbeszélő személyének kilétére nem adható biztos válasz, és ez a narratív, azaz formai koncepció a tartalmi mondanivalót támogatja. (Halász Ritánál az E/1 egyértelműen Vera.)
Ahhoz, hogy megvilágíthassam, mire gondolok, elmesélem, egy ismerősnek mindig van német juhász kutyája, és mindig ugyanúgy hívják: ha elpusztul, jön a következő, és ugyanaz lesz a neve. Mindig furcsának találtam ezt, mert nekem fontos az egyedi viszony egy állattal is, és úgy vélem, az azonos név választása ettől foszt meg. A Teréz... három részre tagolódik, látszólag három különböző sorsú nő története, egy origóból három lehetséges életút. Az egyik külföldre költözik a férjétől a gyermekével, a másik a férjével együtt költözik külföldre, majd ott jelenti be válási szándékát, a harmadik egyedül költözik külföldre, egy bántalmazói párkapcsolatban való élet után. Az első kettőben nincs kimondva a főszereplő neve, a harmadikban olvashatjuk, hogy Teréz. A főszereplő gyerekét Dinának hívják, a harmadikban viszont nincs gyermek, de ha lenne, „Dinának nevezném” (141), olvashatjuk. A regényt nyitó szöveg, az Örvény című kispróza pedig mindhárom rész előtt külön áll, így mindháromra vonatkozik – benne egy késő gyermekkori vagy kiskamasz lány történetét olvassuk, egy sejtelmes bűnesetet, amiről a könyv végén még sok mindent megtudunk, de biztos, hogy ettől még nem fogjuk az egészet megismerni.
Egy életet egészen megismerni lehetetlen. Az egész részeit fel lehet mutatni, és sok élet épül fel egymáshoz hasonló történetszilánkokból. A regény kételkedik abban, hogy a történelem a tudás anyja lenne: teljességében nem tartja hozzáférhetőnek még a saját történetünket sem, az emlékezés mechanizmusa véletlenszerűen indul el, van, hogy egy mozdulat hatására (a test emlékezete), de nem átesztétizáltan, mint Proustnál a Madelaine-keksz volt – itt az eredet lehet erőszak, vagy éppen fájdalom.
Az emlékezet uralhatatlanságának tapasztalata abból a szempontból is jelentésteli, hogy az emlékezés révén kapcsolódik az én-időbe, ami szükséges az identitás megképződéséhez, és ha bizonyos eseményeket „ejt” a memória, végeredményben a saját maga életében is idegen lesz az ember. Sok van ezekben a történetekben az egyéni sorstól való megfosztottságból – nem véletlen, hogy a betétek közt az univerzálist aláhúzó vallási vagy mitológiai igényű, „ál-ószövetségi” és „ál-görögmitológiai” rész is található.
Rengeteg ember számára világos, hogy elkövetőként vagy áldozatként hasonló, a másikat bántó szerepben volt már, ha nem is bántalmazó szerepben. Az áldozati szerep felismerése már nem ennyire könnyű.
Ha Dobray Sarolta köteténél a nyelvi megalkotottságról esett szó, fontosnak tartom leszögezni az artisztikus nyelvhasználat szerepét a Teréz... esetében. Az általános E/1-es elbeszélői szólamba beékelődnek német-magyar vagy angol-magyar, kicsit esetlenebb, de még mindig nem hibás nyelven írott, az aktuálisan elbeszélt Teréznek közvetlenül tulajdonítható szövegek, melyeknek megléte több funkcióval is bír: van, hogy a külföldi kommunikáció nehézségeinek dokumentumai (szülői fogalmazvány az iskola számára), van, hogy részben hasonló esetet mesél el, mint amit az általános elbeszélői szólam univerzálisabban bont majd ki. Azonban a három nyelven szólás azzal jár, mint amit két helyen is kimond a regény: mindegyiken hibázik. Lényegesnek tartom azt az ezáltal a szerkezet által is aláhúzott igyekezetet: a sérült személyek részéről is van törekvés a kommunikációra, amellett, hogy az elhallgatás, a félrevonulás, a magány választása ugyanígy szimptomatikus. A párbeszéd már a világon áll vagy bukik.