Pimpf történetek egy kis faluban élő lány gyerek-, kamasz- és fiatal felnőttkorából. Minden attól érdekes számára, hogy ott történik, ahol ő van, saját és a közössége: családja, a vele egy nyelvet beszélők tapasztalatai, nem világrengető nagy dolog. Mégis, mivel arról mesél, amit ismer, és jól mesél, megéri megfogni a kezét, és bemenni vele az ő utcájába.

Történetek. Nem igazán van közöm ehhez a világhoz, mégis érdeklődve olvasom. Szikár, egyszerű nyelven írott próza, amit szeretek. Mivel én is faluról származom, ismerős néhány dolog: a csatangolások, a megszokott utcák elhagyása után az idegenség megtapasztalása a határban, annak félelmetessége, és az egész kis korban rengeteg hasonló történetem volt. De hímnemű vagyok, és már régen voltam magam is felnövő gyerek, jobban érdekelnek egyéb dolgok. Mégis, mikor látom, min megy keresztül a főszereplő, míg nő lesz, még ha vázlatosan is, hiszen ez egy kisprózakötet, érdekesnek tartom, mi az, ami miatt épp olyan személyiséggé válik, amilyen lesz, mi az, ami közös másokkal a sorsában, és mi az egyedi. Feltárul-e valami abból, ami őt egyedivé teszi...

A gyerekkorában töltjük a legtöbb időt az elbeszélővel. Azt látjuk, amit egy kislány érdekesnek talál. Amit megmutatnak neki a családtagok. Főleg az anya és a nagyszülők, mivel az apa külföldön dolgozik, hogy a családnak élhetetlen legyen a világ. Emiatt ő otthon csak a „szóbeszéd” tárgya, azaz csak szó van róla, amit lehet így vagy úgy is érteni, de egy nagyon kis gyereknek még embert is nehéz mögé látni. Az első szöveg jól felépített, a magyar anekdotikus irodalmi hagyományban helyezkedik el. Ebben az elbeszélő számára az ’Apátok’ ugyanolyan furcsa lény, mint a Banka vagy a Rézfaszú Bagoly, melyekkel a gyerekeket szokás ijesztgetni. Aztán a Madárijesztő című kispróza a családon belüli történések kapcsán arról mesél egy igen naturalisztikus történeten keresztül, mennyire az elbeszélő-értelmező határozza meg egy történés fő olvasatát: ugyanezt a sztorit olvasva egy másik befejezéssel, értelmezéssel az elbeszélt nagypapáról homlokegyenest másképp vélekednénk. Az a bizonyos befejezés pedig érzelemvezérelt, az elbeszélő nem tud rosszat mondani a tatáról, mert szereti: és lehet, hogy ennek a szeretetnek van igaza (ha úgy vesszük, mindenképp így van, hiszen ez a novella ezt az olvasatot adja tovább, nem egy másikat).

Archaikus történetek a közösségi történetek is, nem csak a gyermeki tapasztalás történetei. A családban vannak dolgok, amelyeket nem mondanak el a gyerekeknek, de azok valamiért sokszor meghallják ezeket a nyitott ajtón át. A családban vannak olyan szabályok, melyek miatt előrébb való a saját családtag védelme mint a közösség többi tagjáé, és a közösség többi tagja, akikhez a család jobban hasonlít (a magyarok) is előrébb valónak tekinti a saját testi épségét, boldogulását a többi, nem ebbe a csoportba tartozó (például cigány) emberekénél. És ez ennyire egyszerű nyelven elbeszélve nem a szokásos, politikai korrektséggel kapcsolatos kérdéseket veti fel. Ám felveti például azt, hogy a nagyjából egyformán szegény és kiszolgáltatott népcsoportok vitáinak rendezési, konfliktusainak megoldási módjai vajon miért nem változtak, valószínűsíthetően az elmúlt fél évezredben, valóban megvannak-e a módszerek a világban ezek kezelésére.

Felnövéstörténet. Látja a saját családját, a falu népét, és más akar lenni. A leghosszabb szöveg az Első szerelem, melyben nyomon követhetjük a kortársakkal és a családdal való leszámolást, az elhidegülést a személyes kapcsolatokban. Talán ez teszi lehetővé leginkább a távozást: nem értik meg egymást azokkal, akikkel szokás: unokatestvér, kortársak... Ám nem lehet megszabadulni a múlttól: a főszereplő reakciói még a legutolsó szövegben is a közösség reakciói: erdélyi magyarként nem akar bekerülni a román rendőrség adatbázisába semmilyen ügy kapcsán, hiszen a legjobb, ha az ember nem is lép kapcsolatba velük. Amiben a kiutat látja, az nem más, mint a tanulás, és az, hogy tudatosan leválik egy folyamatról: nem akarja a szülei hibáit elkövetni. Konfliktusa anyjával szintén ebből fakad, a Naplók című novellában kiderül, hogy az anya, mint az ember féltékeny párja, a főszereplő-elbeszélő minden naplóját elolvassa, elsősorban kíváncsiságból, de aztán főleg azért, mert védené-változtatná a megváltozhatatlant, azt, hogy a lánya nem akarja az ő életét élni. Fiatal felnőttként következik a saját út megtalálása, a kamaszkor elszakadásvágya közelségében, az egyedinek egyáltalán nem nevezhető tanulás mint kiugrás lehetőségének megtalálása. Ki is mondja az akkor már felsőfokú tanulmányokat folytató szereplő kötetzáró novella utolsó szavaival, hogy „végre levedlem Anyámat”. De (figyelek, és tudom, hogy) a vedlő élőlények bőre ismét kinő, csak egy nagyobb méretben, végleg nem tűnhet tehát el onnan az az anya, bármennyire is szeretné az elbeszélő én. Ahogy aztán az elbeszélő könyve is arról a korszakról szól, amelyben jobbára vele is együtt vannak, és rögzíti a közös történéseket. Melyekből kiderül, hogy nem a jó iskola, nem az élet tette lehetővé számára a „kiugrást”, tanulást, sok gyerekkori barátnő életének alakulásával szemben, hanem a vele született okosság, az írás szeretete, a tanulásvágy és az, hogy a saját elbeszéléseihez, történeteihez is önreflexíven viszonyul. És nem is a társadalmi struktúrák. Azaz végül is az egyedi szerencse, az ember nő, mint a dudva, valami csak lesz belőle. De ez már egy másik könyv tárgya.

György Alida: Hármasszabály. Lőrincz Viola illusztrációival. Hervay Könyvek 3., Fiatal Írók Szövetsége – Erdélyi Híradó Kiadó, 2021. Sorozatszerkesztők: André Ferenc és Horváth Benji