1962. október 23-án a volt forradalmárok összegyűlnek egy lakáson: „mi egy emberöltő múlva is ugyanazt fogjuk várni, mint hat éve. És le fogjuk köpködni az unokáinkat, akiknek valami egészen más kell. És ők majd visszaköpnek. És akkor mi megbolondulunk.” Bár a könyv magánéletről szól és egy fiktív memoár, a történelem, a hatvanas évek Budapestje, pár évtized előre- és hátratekintésével mindent meghatároz benne. 

A történeteknek sebző élük van, kétségbeesetten kegyetlen, ahogy azt szeretjük Bartis Attilánál. Nem kímél, ahogy mondani szokás, se istent, se embert. De ez a kegyetlenség egy érzelmes férfi elbeszélőé, forrásvidékén az illúziókkal történt leszámolás, a hazugság mellőzése, a szeretet meglepetésszerű erejének elfogadása áll, oka a saját élet átlátásának igénye, szándéka. A könyv főszereplője ez a férfi, Szabad András: egy fotózni két éve nem tudó fotográfus, a maga esetlegességeivel, szándékos gonoszkodásaival. A könyv második részében fokozatosan leválik a korábbi szerepről. A szerelemről, mely kiutat kínálna az egóból, „dac, sértettség, infantilis kicsinyesség” miatt kell lemondania, amit magának sem képes bevallani, helyette marad a siker okának keresése. Így óriási kísérlet ez a regény: türelemmel, megérteni valamit a világból. Az első űrhajós, Jurij Gagarin kapcsán az önmegfigyelésről írja: az a fő kérdés, hogy a szerep után „visszajut-e élve” – avagy elszáll magától?. Ugyanezt Szabad Andrásról is megkérdezhetnénk, akit önmegfigyelése kétségkívül a nárcizmus örvénye felé viszi.

Bartis Attila fotóját Árvai András készítette

Bartis Attila: A vége, Magvető, 2015

(A könyvajánló az Orvosok című magazin számára készült írás átdolgozott változata)