2020. 10. 31.
Az operában még él a magyar posztmodern
Vajda János: A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Az operában még él a magyar posztmodern

Ha azt kérded tőlem, milyen volt Vajda János A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása című operája, akkor elmesélek róla pár dolgot. Az Eiffel Műhelyházban láttam, nagyon tetszett a nagy előtér, meg kellene szerezni ezt a helyet...

De nem volt arra a célra sem rossz, amire most használták. Ráhangoltunk este héttől egy kedves fiatal zenetörténésszel, aki bár kissé zavarban volt, sok korrekt útmutatót adott az opera hallgatásához. Szeretem ezt a ráhangoló műfajt, bátran be lehet vezetni mindig mindenhol, azt eredményezi, hogy többen lesznek, akik korábban érkeznek, több információval rendelkeznek majd, épül a közön/sség.

Hogy épül fel?

Az opera librettójának egyik szerzője, Mátrai Diána Eszter két színdarabot gyúrt össze: Molière A képzelt betegjét és Bulagkov Molière-jét, majd Várady Szabolcs – akivel Vajda nem először dolgozik együtt –, a zeneszerző kérésére megverselte Mátrai művét. Kaptunk így egy 17. és egy 20. századi történetet a 21. században, az ember őrületéről és a szerelemről. Előbbiről később, utóbbira természetes igény mutatkozik a fiataloknál, és bár az idősebb generáció is turbékol, nem veszi észre, hogy döntéseivel az újabb generáció tagjainak szabadságát oly mértékben korlátozza, amilyen mértékben a saját életébe másnak tudatosan nemigen engedne beleszólást. A darabban a Bulgakov-részletek nyomán kiderül, Moliére és a Napkirály kapcsolata nyomán, hogy a hatalom és a művész kapcsolata nem mindig fenékig tejfel, az előjáték után a közjáték és az utójáték őket mutatja. (Tökösségre utal, hogy a hatalmával élő és az egyházat érdekből kiszolgáló Napkirályt a Magyar Állami Operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter játssza – prózai szerep –, és a darab végén épp vele kapcsolatban mondja színészeinek Moliére, hogy soha ne alázkodjanak meg, mert nem éri meg.) Mindemellett végignézhetjük a A képzelt beteg történetét is, az opera felmutatja Moliére életéből a párhuzamokat. (Ahogy erről a Hangolóban is hallunk, a barokk drámaíró négy alkalommal játszotta darabjának főszerepét, egy előadáson rosszul lett, majd még aznap meghalt.) Flottul megy a cselekmény, és Várady Szabolcsra jellemzően józan, hálistennek egyáltalán nem túlhumorizált a versezet. A színpadi tér tetszetős, a perspektivikus rövidülést ötletesen használja, ha azt kérded, milyen volt, így leírom.

Sokféleség

Erre rakódik rá Vajda János zenéje, mely bejárja a reneszánsz óta eltelt zenei világ nagy területének nem kis részét. Gondosan megmutatja különböző korok zenei stílusait, különös bizsergést érez az ember, amikor kiderül, mennyire nyitott a populáris műfajok irányába is. A jazzen át a Denevéren keresztül Satie-ig vagy Lullyig rengeteg mindent megidéz (ezekről részletesen lehetett hallani 19 órától a Hangolóban). Számomra meggyőző volt ezeknek a kvázi idézeteknek az egymásra rakódása, bár ott helyben még nem tudtam magamban felfejten annak indokoltságát, mennyire „kéri” ezt a sokféleséget a téma, utólag megmagyaráztam magamnak, lásd jelen írás végét. Viszont mindenképp esetlegesnek tűnt sokszor, miért volt jelen ennyi korszak, az is, hogy miért épp az, ami, hacsak nem azért, hogy megtudjuk: volt egy korszak, a posztmodern, mely mindent képesnek tűnt magába olvasztani, és ez a darab zeneileg ehhez a korszakhoz akar tartozni (illetve nem tud, nem akar kilépni belőle).

A precíz Kovács János – talán ismered, ő ilyen – vezényelte zenekar mindent megtett azért, hogy a muzsika tökéletesen átjöjjön, az énekesek pedig ebben partnerek voltak. A főszereplő, Hábetler András végig észnél és hangnál volt, döbbenetes színpadismeretre utal, hogy rengeteg alkalommal nem frontálisan a közönség felé fordulva énekelt, mégis kiválóan lehetett hallani. Kiemelném a férfiak közül Rácz Istvánt, basszusa annyira erős volt, hogy az általa alakított, elvileg negatív szereplőként elgondolt dr. Purgó sokszor át-átcsúszott a szeretendő kategóriába. 30-án este a nők közül személy szerint az elvakultan szerelmes Horti Lillát fogadtam a szívembe. Hanczár György Cléante-ja néha halk volt, ám ezt magabiztos játékossága, erős színpadi jelenléte ellensúlyozta.

Elég a technéből, nézzünk mögé

Az előadás egyik kérdése, hogy elveszítjük-e magunk felett a kontrollt. Az, hogy keveredik-e a saját életünk a saját képzeletünkkel, kényszerképzetünkkel, mi irányítjuk-e valójában a saját elménket, vagy van-e valami őrület, ami megfoszt a saját akarattól. Hogyan is kapcsolódik mindehhez a zene? Hangos volt a játék. Az az emlékem, hogy mindvégig forte és fortissimo van, holott lehetett ott mezzoforte is. Így nyomja el mindazt, ami a fejünkben van, a kakofón összevissza vegyülő hangos zenei környezet, amire ugye a zeneszerző is rájátszik. A darab végén a rendezői koncepcióból fakadóan kisebb meglepetés éri a nézőt, de előtte valami furát tapasztal. Mi is ez? Egyszer csak olyan, mintha valami nem lenne igazi. Lenézek a zenekari árokba. A zenekar nem játszik, a karmester nem vezényel. De hang az van, tudatosul bennem, hogy mégpedig felvételről: ez nagyon jó... Folyamatosan dől a zene, a tudatmódosító folyamatok árja a fülünkbe, és nem ártana kicsit hátralépni, megnézni, rendben vagyunk-e amúgy... De lehet, hogy az elménk e játékából csak a halál jelent a kiutat. Szabó Máté rendező is valami ilyesmire gondolhatott. Aztán Laikusként elmondhatom, Benjamin Britten jutott eszembe, hogy nála az én fülemnek anyanyelvibb módon szervesül a múlt zenéje, Vajdánál inkább „megmutatósabb”. De egy ilyen vígoperának is tekinthető görbetükörben elmegy.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés