2020. 10. 19.
Pár gondolat Columbo felesége kapcsán
Kicsit a női irodalomról
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Pár gondolat Columbo felesége kapcsán

A Prae Kiadó két szerzője, Csutak Gabi és Molnár T. Eszter, valamint a prae.hu portál egy korábbi és egy jelenlegi munkatársa, Gáspár-Singer Anna és Gulisio Tímea volt a Ms. Columbo live! című sorozat vendége a Jedermann kávéházban tegnap, 18-án. Hidas Judit kérdezte a megjelenteket. Bár volna értelme, itt mégsem konkrétan erről az eseményről szeretnék írni, hanem nagyon nagy vonalakban összefoglalni, miért tartom fontosnak a női irodalom fogalmának a jelenlétét.

Olyan elnagyoltam, amilyen módon csak egy blogbejegyzésben teheti meg az ember.

Hevenyészett irodalomtörténeti izé

Az egyik megközelítés irodalomelméleti jellegű. A 19. századi eredetű pozitivista irodalomtörténet meséje szerint a szerző életrajza a kronologikus eseményekből rekonstruálható, az általa létrehozott irodalom pedig ennek alapján magyarázható – „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga”, mondhatnánk ennek példáján Adyval. Emiatt tanuljuk, hogy XY ilyen és ilyen életeseményei miatt írta ezt vagy azt, de részben még a szublimációelmélet is ennek a folyománya („nem halt bele a költő abba, hogy elhagyta a szerelme, hanem versbe szublimálta”). Ehhez képest a strukturalizmus és a hermeneutika üdítően hatott a szöveg felé, a szöveg kulturális kontextusa felé fordulásával, valamint az olvasó szerepének hangsúlyozásával. Ám eljutva a „szerző halott” gondolathoz, majd túlhajtva azt, a fürdővízzel sokszor a gyerek is kiöntésre került, és egyértelműen vizsgálhatatlanok lettek bizonyos kérdések, melyek pedig létező problémákat okoztak. Aztán bizonyos posztstrukturalista elméleti irányok – például Homi K. Bhabha féle posztkolonializmus – izgalmas kérdéseket vetnek fel, ismét beemelve szociológiai kérdésirányokat az irodalom vizsgálatába. Ezek a tudományos szemléletmódok visszaköszönnek az iskolákban általánostól az egyetemig, és ezáltal az olvasókban általában, de azért a szerkesztőkben is erősen.

A suli buli

A női irodalom kapcsán lényegesnek tartom, hogy az iskolarendszerből és így a betűvetés köréből kizárt nők az írástudók közé hosszú ideig nem tartozhattak bele tömegesen. A jesivába nem járhattak például a zsidó nők, a tradicionális arab társadalmakban a nők szerepkörei ma is korlátozottak, a felsőoktatásban a 19. század végén jelenhettek meg, szerepeik a vertikális társadalmi struktúrák demokratikus meglazulása, majd az Első Világháború férfipusztulata után változtak meg tömegesen, és a választójog is alapvetően a 20. században vált általánossá. (Mai példa is felhozható ezek illusztrálására: mostanában, H. Nagy Péter Karanténkultúra és járványvilág című könyvét mutattuk be Molnár T. Eszterrel, ahol ő megjegyezte, a kisgyerekes nők a Covid-19 miatt adódó otthoni többletfeladataik okán kevesebbet tudtak a saját feladataikkal foglalkozni, így rengeteg szellemi-művészi munkájukkal elmaradtak.)

Nagyon leegyszerűsítve a fentiekből látszik, hogy az egyedi esetektől eltekintve a tudomány és a művészetek művelésére nem a nemiség, hanem ilyen egyszerű, szociológiai kérdések tették alkalmatlanná a nőket. (Egyetlen, személyes példát említve a tudományos és művészeti életet összesítve korosztályomban szülőfalumból, Németkérről származók közt talán legmagasabb szintű eredményeket Orsós Zsuzsanna kutatóbiológus érte el, amiért így is sokat kellett küzdenie, de száz évvel korábban születve számára szinte teljességgel kizárt lett volna.)

Nyugodtan nevezzük néven

Ha a fentieket elfogadom, akkor rájövök, hogy a korábban legfeljebb elszórtan megnyilvánuló társadalmi csoportok művészetét a csoportok nevével illetni nem feltétlenül tűnik tévedésnek. Ugyanúgy, ahogy más csoportosításokat is ismerünk, például nyelvi vagy országhatárok kapcsán létrejötteket, például az osztrák vagy a magyar irodalmat. Tartalmi csoportosításokat: krimi, gyerek- vagy erotikus irodalom, etc.

Szabad férfiak helyett is nőknek, vagy csak nők helyett férfiaknak?

Szívesen gondolom azt, hogy mindenki arról tud leginkább jó irodalmat írni, amit a lehető legátfogóbban, legrétegzettebben ismer. Hangot adni a saját történeteiknek leginkább a nők tudnak. Ha tehát a magyar irodalomban például a Pszyché, a Tizenhét hattyúk, a Sárbogárdi Jolán (A test angyala), Spiegelmann Laura (Édeskevés) vagy a Vera című regény kapcsán fel is vethető a férfi írók beleérzőképessége (esetleg annak hiánya), a téma gazdagsága nem teszi szükségtelenné a női írók tömeges megjelenését. Sőt, ahogy pl. Molnár T. Eszter is tette a Szabadesés című regényében, vagy Bánki Éva az Esővárosban, és a sor folytatható – a férfi főszereplő bőrébe bújva a fentiek pandantját adja. Az a nyelvi és élettapasztalat, sőt, mára már irodalmi hagyomány, ami így felmutatható a női térfélről érkezve, szerintem bőven elég indok arra, hogy kimondhassuk, létezik a női irodalom fogalma, és igen, bátran kijelenthető, hogy a korábbi világirodalom zöme alapvetően a férfitapasztalatok talaján áll. Még akkor is, ha természetesen le kell szögezni, hogy minden irodalomnak a nyelv a – hogy az előző mondat metaforájánál maradjak –, talaja, azt kell jól megmunkálni, megművelni, mert ha az a nyelv érthetetlen, zagyva, akkor nincs az a történet vagy címke, ami hosszú távon befogadhatóvá, eladhatóvá teszi. Ráadásul a halál előtt is egyformán pőrén állunk.

Büntető és jutalmazó kezek

Fontos lehet megemlíteni még a hatalmi kérdést, mert ugye minden új szereplő megjelenése ilyesmit is felvet. Hasonló esetekben ez a hatalmi pozíciók birtoklásáról szól, tehát meg lehet nézni az irodalommal foglalkozó egyetemi tanszékeken a nők arányát, meg lehet nézni az irodalmi intézményvezetők közt a nők arányát, az irodalommal foglalkozó meghatározó médiumokban a nők arányát, a díjakat odaítélő bizottságokban, majd a díjazottak közt, etc. Izgalmas lenne a szokásos kérdéseket felvetni: legyen-e kvóta, miért ne legyen, ha majd túl sok lesz, ki védi meg a férfiakat, ha majd milliárdos leszek, vajon emlékszem-e majd arra, hogy engem is anya szült, etc.

Gáspár-Singer Anna, Molnár T. Eszter, Gulisio Tímea, Csutak Gabi

Hidas Judit említett az esten egy, különösen Magyarországon izgalmas jelenséget, amikor a női szerzőt inkább a zsánerirodalmi kategóriákba sorolják, nyomják le, esetleg a bulvár jelzővel illetik, azzal a szándékkal, hogy így akkor már ne kelljen vele komolyan foglalkozni. Sajátos jelenség ez. Nehéz elképzelni a nagyvilágban, hogy ne lenne termékeny dolog a zsánerirodalommal foglalkozni, azokkal a művekkel, melyek részesülnek pl. a krimi, a thriller zsánerében (Bret Easton Ellis: Amerikai psycho), vagy akár a fantasyéban (Harry Potter-könyvek). Magyarországon különleges olvasók vannak, főleg azok közt, akik egyetemen irodalom közeli szakot végeztek, akik már meg sem néznek egy könyvet, ha az zsánergyanús. Ezek szerint nem a mű megalkotottsága a fontos nekik, mivel a műhöz már el sem jutnak. Ha csak olvasók, akkor ez nem gond – ha már irodalmi véleményvezérként is dolgoznak, akkor az már probléma: egyrészt megbántanak érzékeny, tehetséges embereket, másrészt elmegy mellettük az idő, azaz egyre kevésbé arról beszélnek, ami fontos, és emiatt úgy érzik, senki nem olvas már magyar irodalmat...


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés