Fiatal egyetemistaként az esztétika tanszékre áthallgatva csodálatos emlékű Heleszta Sándornál egy félévet foglalkoztunk Mozart Don Giovanni című operájával, annak eredetével és előadásaival. Egyedül voltam az órákon (valamiért mást nem dobott fel ez a kiváló lehetőség), s hogy egyáltalán elindulhasson a kurzus, kamuból be kellett jelentkeznie még két haveromnak, amiért cserébe félév végén ők is kaptak egy-egy ötöst az indexükbe. Első órán azzal kezdte, hogy ez a legfrissebb európai mítosz, mely nem az ókorban, hanem a az újkorban jött létre. A Faust-mítosz lenne a másik, jegyeztem meg ifjonti hévvel, de az a középkorban gyökerezik. Emiatt aztán Helesztával rögtön összetegeződtünk (sárga dzsekije és huncut tekintete amúgy is kötelezővé tette ezt), és az ő irányításával, de mintha nem lett volna köztünk korkülönbség, barátokként, végigvettük Don Juan kultúrtörténetét. Hálául ezért a félévért Heleszta Sándor emlékének szánom az alábbi a sorokat.

Talán még ma is vannak olyan családok, melyekben a gyerekek a barátaikkal vagy a rokon gyerekekkel úgy játszanak, mintha a szülők ott sem lennének, sőt, igyekeznek annyira elkülönülni, hogy ne is találkozhassanak. Próbálgatják magukat, mint társas lények, ennek következtében klikkesednek, vannak nagy közös örömeik, és elkerülhetetlenek néha a sebekkel járó nagy fájdalmak is. Párhuzamos univerzumok épülnek így ki: a szülőké és a gyerekeké, így az apa legtöbbször csak akkor találkozik a gyerekek világával, amikor el kell kezdeni mondogatni, hogy most már hagyjátok abba, haza kell menni, mire a gyerekek persze nem akarják abbahagyni, erre az apa kicsit vár, majd ismét szól, hogy de, most már muszáj, és ez addig tart, míg vége nem lesz a bulinak.

Nagyon durván leegyszerűsítve ilyen buli Philipp György elképzelésében Mozart Don Giovannija: a címszereplő és kortársai az egyik serpenyőben, a Commandatore a másikban. A félig szcenírozott előadásban nagy öröm volt nézni a Kormányzót, ahogy az első jeleneteket követően néha fel-felnézve, de végig figyelmesen követi a partitúrát (nem láttam bele, mi van a kezében de csak nem a Trónok harcát olvasta…), míg végül ismét nem ő énekelt.

A fiatalok jelenetei a kortárs ifjúság multikulturális nyüzsgését hozta, mintha egy youth hostelben lennénk Bécsben, vagy akár Budapesten a bulinegyedben. Bár alapvetően Lorenzo Da Ponte olasz szövegét hallottuk az operában, a recitativókat legtöbbször angolul, de sokszor olaszul szólaltak meg, és néha az olasz mellett németül, valamint angolul is énekeltek hol egy-egy sort, hol egy fél duettet. Csak lazán, ilyen a mai fiatalság: slágereit különböző nyelveken dalolják, sőt, még fütyülik is. A recitatívók angolja mai, szlenges, szabadszájú.

A fiatalságnak ezt a könnyedségét számtalan ponton tetten lehetett érni. Eleve popos, ritmusos volt a vezénylés maga, amiből következett az, hogy a zene is "táncosabbá" vált a szokásosnál. Már az elején, Leporello regiszteráriájában átírták a szöveget, mert Philipp Györgyéknél nem Espagnában, hanem Ungheriában hódított meg Don Giovanni 1003 nőt. Egy alkalommal Leporello mobiltelefonja szólalt meg (ilyesmi előfordul: egy 80-as évekbeli előadásban hordozható kazettásmagnóról szólt a zene). Don Giovanni a „Deh, vieni, alla finestra” kezdetű szerenádját Leporello pengeti hegedűn, amihez előtte kisétál a színpadról. (Kis malíciával azért megjegyezhető, hogy itt a „rendezés, értelmezés” fontos poénja kedvéért a zene minősége romlott, a tervezett filmhez remélhetően újra felveszik az áriát.) Sőt, Philipp odáig merészkedett, hogy nem tisztelve se istent, se ember (csak a zenét): beleírt pár ütemes dobos ritmust a lakodalmi bulijelenetbe, mely végigkísérte Zerlina és Masetto belépőjét, amit a közönség is örömmel és mosollyal nyugtázott.

Mindez természetesen hatott, különösen annak fényében, hogy az első felvonás vége előtt ugye eleve a szabadságot élteti mindenki („viva la liberta”), ami jól megalapozza a játékos, de nem olcsó, „opera buffa” felfogást.

Who is who: alakok, énekesek

Egy félig szcenírozott előadás kapcsán nehéz sokat beszélni a szereplők viszonyrendszeréről, pár dolgot azért le lehet szögezni. Mindent és mindenkit meghatározott Don Giovanni, akit az egész előadást szellemi termékeként felvállaló módon Philipp György énekelt. Emellett ő ült a csembalónál, ő vezényelt, ő rendezte is a darabot. Mint azt egy videóban elmeséli, szerinte Don Giovanni maga Mozart, s ezt ő minden tekintetben igyekezett érzékeltetni. Mondhatni, Mozart a zenéjével akart hódítani, lehetőleg minden szívet, míg az opera címszereplője a szívek mellett a testek iránt is sóvárgott. Az, hogy a végén a Kormányzó megérkezése után Don Giovanni halálával vége lett az operának, kényszerűen következik a két szerep egymásra kopírozásából: ha nincs játékmester, nincs játék, ha nincs karmester, nincs zenélés.

Leporello amolyan igazi csatlósfigura volt, kapcsolata Don Giovannival végig nagyon szoros, viselkedése mint a menő fiúhoz dörgölődőké az osztályban. (Talán csak a falzettje nem kellett volna a regiszteráriában, itt: „La piccina”.) Najbauer Lóránt élvezi a játékot, szinte lubickol a szerepben, még mosolyog is sokat, támogató beszólásai vannak, igazán készséges segítőnek bizonyul mindvégig. Ráadásul a pezsgőáriát ketten énekelték Don Giovannival, ami nem szokvános megoldás.

Donna Elvira kiszolgáltatott vonzalmának, holott kicsit bonyolultabb jellem lehetett volna, ha eljátszotta volna Mozart feleségének szerepét, átvitt értelemben, mint valaki, aki nem csak panaszkodik, hanem szívvel is énekelve valóban megpróbálja visszahozni a valóságba: saját valóságába szerelmét. (Ha a címszereplőben a koncepció magát Mozartot látja.) Ádám Zsuzsanna Donna Elvirájából belépésekor csak úgy dőlt a panasz, ami az elején szép és vicces volt. De később is mintha elsősorban magával lett volna elfoglalva Don Giovanni visszahódítása helyett, még a duettjükben is kicsit úgy énekelt, mintha egy soha meg nem született olasz Riccardo Wagnero operájában lenne, de aztán, dicséretére legyen mondva, szuperül beilleszkedett a társaságba kiváló hangjával.

Donna Anna és Don Ottavio jól elkülönülnek a többiektől, egyszer igen sokat énekelnek németül, de nem csak ezért, hanem kimértségük, fegyelmezettségük okán is amolyan németesnek érezni őket. Az ő leendő házasságuk biztos szerződésen alapszik majd, különösebb érzés vagy szerelem nemigen hallatszik ki jeleneteikből. Denk Viktória vérprofi szopránjában nekem kicsit sok a mély tónus, és egy kis fátyol is rávetődött, hangerővel egyszer-kétszer spórolhatott volna ő is, Varga Donát tenorja figyel minden ütemben, ő viszont sosem hangos, mindig a helyén van, németes (na jó, esetleg svájci) precizitással.

Nem így Zerlina és Masetto, esetükben elsősorban Bojtos Luca szolgáltatja a vérbő szenvedélyt, az érzéseket, a megkerülhetetlen jelenlétet, már az előadáson is végig táncolt. Ha elképzelem a jövőjüket, Masetto mellette Bólogató János lesz, aki úgy táncol, ahogy drága felesége kívánja. Bánky Mátyás szerepénél fogva kicsit visszafogottabb, biztonságban hagyja érvényesülni párját.

Laborfalvy-Soós Béla kormányzója mer megszólalni, mer egyre nagyobb intenzitással énekelni, így a fináléban társa a koncepciónak: egy lekerekített és gyerekesen elutasított bocsánatkérési felszólítása után következik a második, és így tovább, míg végleg el nem tűnnek Don Giovannival együtt.

A zenekar sem fukarkodott a hangerővel, főleg a fináléban lett túl sok (lent meghallgatható, szerény felvételemben) – a végén már a Kormányzót sem hallani. A hegedűk máskor biztos jobban figyelmek egymásra. Azonban játékuk összességében nem süppedt rutinba, frissen igazodott a karmester markáns felfogásához: ha indulni kellett, kezdődött az ütem, ha tempóváltás volt, akkor tempóváltás volt, totojázás nélkül; soha nem hallottunk slampos, hosszú lecsengéseket: ha vége volt egy akkordnak, akkor vége volt az akkordnak.

Még nincs vége

Ha kérhettem volna ráadást, akkor a már idézett „Deh, vieni, alla finestra” címűt kértem volna, a csábítás mesterdalát, mely a pöngetés ellenére is a legihletettebb volt az est folyamán, olyan csendet teremtett, melyben becsukott szemmel nemigen vettük volna észre, hogy nem kettesben vagyunk a csábító Don Giovannival, hanem sőt: teljesen megtelt a nagyterem.

Végig a zene állt a középpontban és nem a produkció, öröm volt látni azt a fegyelmet, ami ha néha meg is bicsaklott, azonnal visszatért, hogy a zenészek és az énekesek egyaránt értették a koncepciót. A fegyelem és koncepció nélkül a játékosság csak ócska idétlenség lett volna. Humorban, komolyságban és összeszedettségben az Óbudai Társaskörben hallott előadáson egyformán partner volt minden előadóművész, amiért cserébe a közönség sem felejtette el háromszor vagy négyszer visszatapsolni a zenekart és az énekeseket, a pontos számra nem emlékszem.

MOZART: DON GIOVANNI

2018. január 11., 19:00

Budapest, Óbudai Társaskör, Nagyterem

Félig szcenírozott előadás olasz nyelven

Közreműködtek a Budapesti Vonósok

Művészeti vezető: Botvay Károly

Koncertmester: Pilz János

Commendatore: Laborfalvy-Soós Béla

Don Giovanni: Philipp György

Leporello: Najbauer Lóránt

Donna Anna: Denk Viktória

Don Ottavio: Varga Donát

Donna Elvira: Ádám Zsuzsanna

Zerlina: Bojtos Luca

Masetto: Bánky Mátyás

Alkotótársak: Veres Borcsi, Szabó Szonja, Bizják Dóra, Szokos Augusztin

Rendezte és vezényelt: Philipp György