Nem akartam elolvasni Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című könyvét. Ennek oka egyszerű: ahogy nem lesek be mások hálószobatitkait fürkészni, nem kutatok mások zsebében, tapintatom ugyanígy arra sarkall, hogy nem nézem a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők reakcióit. (Nem tudnám szeretni magam ebben a szerepben.)

Mert míg a szerelem, a siker, de akár a halál kapcsán is megtanultuk már nem vallomásként olvasni az irodalmi műveket, egy hasnyálmirigyrákban szenvedő ember naplója mindenképpen konkrét hírt ad az azt író ember életéről. Mégis, aztán belegondoltam, Esterházy Péter az egyik legkedvesebb szerzőm, és ő írta, s tiszta elmével adta ki ezt a könyvet. Legyen meg az ő akarata. És kaptam egy mindent megrengető kötetet a világ szépségéről. „Az én mondanivalóm, azt hiszem, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy élek.” A tárgy pedig itt most nem ’kicsi’, ahogy írja, hanem az élete. Épp ezért a tehetetlenség  okán van trágárság is a beszédben, de a figyelme az életre irányul. Az élet pedig mi? Esterházynál munka, azaz irodalom. Egy gyógyíthatatlan beteg legfontosabb visszatérő témája az, hogy többet akar dolgozni, azaz írni, mint amennyit sikerül. („Írj, ne kényeskedj.”) Tanulhatunk tőle: mindig az előttünk álló feladat a következő feladat.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló, Magvető, 2016

(A könyvajánló az Orvosok című magazin számára készült írás átdolgozott változata)